Shock!

Kénytelen vagyok segget csinálni a számból a Stone Sour háromrészesre tervezett, feldolgozásos EP-sorozatának első adagja kapcsán. Pár nappal ezelőtt, a Prong Songs From The Black Hole-jának kritikájában sokadszorra adtam hangot azon véleményemnek, amely szerint a szolgai, többé-kevésbé az eredetihez hű utánjátszásoknak nincs sok értelme. Ezt a magam részéről tényleg így gondolom: feldolgozni eleve csak klasszikus, maradandó értékű nótákat szokás, ezekhez meg általában semmit sem lehet hozzátenni, mert eredeti formájukban is úgy tökéletesek, ahogy vannak. Ezért aztán sokkal izgalmasabb, ha valaki inkább megpróbálja kifordítani, a saját stílusához szabni az adott dalt, aztán persze vagy sikerül így újat mutatnia, vagy nem. Na, hát a Stone Sour esetében szó sincs ilyesmiről, viszont a Meanwhile In Burbank ezzel együtt is hallgattatja magát.

Ráadásul úgy vagyok kénytelen elismerni az EP nagyszerűségét, hogy a kiadvány nem csak szolgai, az eredeti változatokhoz maximálisan ragaszkodó utánjátszásokat rejt, de Corey Taylorék még csak különösebben meg sem erőltették magukat a dalválasztás tekintetében. Alapbandák alapdalait válogatták össze, amiket többé-kevésbé mindenki ismer, kísérletezésnek, meglepő húzásoknak itt nincs helye. Simán, gyakorlatilag hangról hangra elnyomják a saját bivaly hangzásukkal az Alice In Chains We Die Youngját, a Judas Priest Heading Out To The Highwayét, a KISS Love Gunját, a Creeping Death-t a Metallicától meg a Children Of The Grave-et a Black Sabbathtól, és a végeredmény mégis olyan, hogy az ember szélesen vigyorog rajta. Igazából fogalmam sincs, mi a titok ebben az egészben. Az egyik valószínűleg az, hogy hallhatóan ők maguk is baromira élvezték ezeket az utánjátszásokat, a másik meg nyilván az énekhang.

Corey Taylort igazából zsigerből imádom, szenvedélyes, brutálisan erőteljes előadásmódja pedig most is bármit elvisz a hátán, legyen szó egyik legnyilvánvalóbb hatása, Layne Staley dallamairól, Rob Halford áradó témáiról, Paul Stanley imádnivaló ripacskodásáról, James Hetfield szimplább, de roppant hatásos vokáljairól vagy Ozzy jellegzetes kántálásáról. Már a tavalyi Dio-tribute-on is leénekelte a komplett mezőnyt – Lzzy Hale-lel vállvetve –, és most is ugyanolyan mániákusan, perfekt módon teljesít az összes dalban, mint akkor, a Rainbow In The Darkban: előadásában maximálisan benne van az elődök iránti feltétlen tisztelet, de ugyanakkor saját magát is száz százalékosan beletette a dalokba. Tényleg le a kalappal előtte! Ugyanakkor nem szeretném csak az ő számlájára írni a pozitív végeredményt, mert a hangszeresek is ugyanezt produkálták a kísérőszekcióban. A legelégedettebben a Love Gunban csettint az ember, ahol még Ace Frehley összekeverhetetlen, nyifogtatós szólódíszítéseit is perfekt módon mondja fel az illetékes. Gondolom, Josh Randről van szó, nem pedig Christian Martucciról, aki most debütál a zenekarban, de erről nincsenek pontos információim – mindenesetre bárki is játszik kvázi-Ace-ként, szintén megsüvegelem. Roy Mayorgát pedig különösebben szintén nem kell méltatnom szerintem... Nüansznyi eltérések, hangszerelési változtatások persze akadnak itt-ott, de az eredeti verziók szellemiségét sehol sem bolygatták meg. És nem mellesleg elképesztően jól is szól az anyag.

Azt mondjuk nem értem, hogy az egész vállalkozás ötletadójának számító Metal Church-dal, a The Dark feldolgozását miért nem tették fel ide, de végső soron mindegy, bármikor meg lehet hallgatni vagy ide lehet vágni azt is, ma már szerencsére nem probléma az ilyesmi. Utóbbi amúgy szintén jól sikerült (bár Pálinkás kolléga a lelkemre kötötte, hogy írjam bele a kritikába: szerinte „kurva szar", szóval tessék, beleírtam). A következő két EP-re többek között Mötley Crüe-t, Van Halent (konkrétan az Unchainedet!), Rage Against The Machine-t, Bad Brainst tervez feldolgozni a csapat, de már a Violent Femmest is belengették, szóval lehet, hogy lesznek még kevésbé nyilvánvaló, meglepő csemegék a kiválasztott dalok között. Kíváncsian várom!