A hazai fémzene doom/sludge szárnyának seregszemléjévé hizlalt A38-as Trouble koncertig vajmi keveset hallottam a Sunday Fury-ról, maximum egy-két info jutott el hozzám arról, hogy a váci négyes tanítanivaló intenzitással küzd a világot jelentő deszkákon.
2007 júniusában aztán éppen akkor csámpáztam lefelé az Artemovszk gyomrába, mikor SF-ék a húrok közé csaptak. A suttogó propaganda ezúttal sem hazudott: a színpadról érkező energianyaláb olyan erővel vágott mellbe, hogy csak pislogtam, mint kezdő meleg a gőzfürdőben. Innentől aztán tiszta sor volt, hogy a bemutatkozó albumot kötelező lesz beszereznem, bár a félsz azért bennem volt, hogy sikerül-e ezt a hangulatot lemezre is átmentenie a srácoknak. Nos, ha közel sem tökéletesen ugyan, de azért sikerült.
Ehhez persze nem szabad elfelejteni, hogy a Fury 2005 elején alakult ugyan, de kipróbált arcok küzdenek itt, még ha ez a zene nem is korábbi közönségükhöz szól majd. Herczeg László gitáros például a magyar HC színtér ismert alakja, aki a Sedative Bang, illetve a Penalty Kick sorait erősítette korábban. Aztán a csapat nagy részének egy In Times Of War elnevezésű projectje is volt a Jakab Zoli névre hallgató örökmozgóval, de a fentieket most szépen el is lehet felejteni, hiszen a hárdkór itt csak érintőlegesen van jelen, max. annyira, mint a Corrosion Of Conformity esetében a Technocracy/Blind lemezek idején. Sokkal inkább (bár nem kizárólagosan, néha csak érzés szintjén) az a jobbára sludge-nak nevezett mocskos, mázsás súlyú, mélyre hangolt muzsika köszön itt ránk, amelynek mára hazánkban is kialakult egy stabil - bár számottevően nemigen növekvő - rajongóbázisa. És nekik minden valószínűség szerint tetszeni is fog a First, mégpedig teljes joggal.
A súlyos középtempót finomabb gitártémákkal és jól eltalált szólóval megbontó, üvöltésekkel lazán telepakolt Leave nyitásától kezdve a lemez végéig egységes, kerek egész a dolog, minden dalban van valami, amire fel lehet kapni a fejet. Ilyen mindenekelőtt a Sacrifice kicsit Downra hajazó kezdőtémája, csordavokál kórusával, és helyből rögzülő refrénjével, vagyis az egész szám süt úgy, ahogy van. Hasonlóan a Save At Last sivatagi (vagy legyen inkább alföldi?) stoner hangulatú felvezetése, az ember szinte látja maga előtt a szélfútta ördögszekereket végighempergőzni a porban, aztán olyan dallamos döngölést kapunk, ami Mike Amott Lelki Koldusainak is a becsületére válna. Feeling szempontjából a lemez legütősebb tétele.
Jó szokás szerint vannak vendégek is: Vörös Attila gitáros két számban, a szélvészként magával ragadó Paths-ban és a Revenge And Glory-ban dönget, továbbá ez utóbbiban a színtér egyik legjobb torka, a Stereochrist Makó Dávidja is kiereszti hangját. Makó Úr igazi mocsári szörnyként bömböl, kicsit háttérbe is szorítva Márkus Levente énekes-gitárost, miáltal az is bizonyítást nyer, hogy ének terén azért jócskán lesz még hova fejlődnie a váciaknak. Igazi koncertfavoritnak való egyébként a Bosszúállás és Dicsőség, olyannyira, hogy élőben anno jobban elkapott, mint itt. Húzónóta még a következő Days is, a lábamat lefelé fűrészelő gitárjaival, és azzal az akusztikus lezárással, mely a lemez tán legszebben megszólaló része. De igazából minden szám bejön, a záró That's All... kivételével, ennek slayeres tekerése nem áll túl jól a csapatnak, ráadásul egy ilyen téma azért jóval tisztább hangzást is igényelt volna.
Hogy a kritikai élnek is adjunk: a borító nem kicsit randa, ráadásul szerintem elég félrevezető is. A hangzás pedig lehetne jobb is: nyers, tufa, ami nálam általában nem jelent gondot, de itt mintha túlzottan is az lenne, helyenként bizony hozzá kell képzelni a koncerteken nagyon is helyén lévő betonalapokat a produkcióhoz. Legjobb tudomásom szerint a dobok kivételével otthoni körülmények között került rögzítésre az anyag, ahhoz képest persze bőven jó - hogy aztán ez koncepció volt-e, vagy a pénzhiány hozta magával, tudja a fene, de azért legközelebb tán nem így kellene tenni.
Fentiekkel együtt is igazán markáns bemutatkozás lett a First, újabb monolit a magyar keményzene mélyéről. Ahol mostanában mintha őrségváltásra kerülne sor, ennek jegyében remélem, hogy Sunday Furyék olyan csapatok előtt is törni tudják az utat, mint az egri Shapat Terror, vagy mondjuk a Locust On The Saddle. Majd meglátjuk.
