Amit néhány hónapja leírtam a Mezmerize kapcsán, azt most tulajdonképpen megismételhetném a testvérről írva, hiszen két azonos időben született, csak éppen fél éves különbséggel kihozott lemezről van szó.
Sokan elsütötték már ezt a U2-tól a Metallicáig, de velük ellentétben a System Of A Down ismét győztesen került ki a csatából: a Mezmerize egy hangyányival talán erősebb volt ugyan a Hypnotize-nál, de ez inkább csak egy leheletnyi érzés, ami akár abból is fakadhat, hogy kevésbé újszerű, kevésbé friss a hatás így fél évvel az előző adagnyi nóta piacra dobása után. Az a szakadék viszont, ami annak idején az Achtung Baby és a Zooropa vagy a Load és a Reload között tátongott, itt bizony nincs meg, ez pedig nemcsak örvendetes, hanem ismét azt mutatja, hogy a négy örmény bandita a mai rock/metal színtér kivételes képességekkel megáldott szereplője.
Különösebb elemezgetésnek nem látom értelmét, mert amit fontosnak tartottam elmondani a mai System Of A Downról, azt már megtettem a Mezmerize kapcsán, a Hypnotize pedig egyszerűen csak a második rész. Érdekes, hogy a kísérletezősebb, borultabb dalokat mintha elsütötték volna az előző etapban, de ez is lehet, hogy csak azért tűnik így, mert a Mezmerize-ot hónapokon keresztül oda-vissza hallgattam, és betéve tudom. A lemez indítása mindenesetre egészen zseniális: az Attack! egy olyan riffel nyit, amit akár a Show No Mercy-korabeli Slayer vagy a Kill 'em All-os Metallica is játszhatott volna, de a beérkező blastbeat és a jellegzetes dallam azonnal visszaránt minket a 21. századba, amikor pedig a szám végén Serj Tankian igazán beindul, és védjegyszerű hangján dühödt kántálásba kezd, az egyenesen utolérhetetlen, maga az adrenalinsokk. Hasonlóan telitalálat a lemez első felében a hibbant, ám nagyon fogós Kill Rock'N Roll, és a kesernyés, fülbemászó kórusokkal ellátott címadó darab, nem véletlen, hogy ezekhez készültek az első klipek.
Engem ezúttal két merengősebb, nagyívűbb téma kapott el leginkább. A Tentative egy kifejezetten megrázó, háborús témákat boncolgató dal, ami ismét egy ősthrash gitártémával veszi kezdetét, de a későbbiekben gyönyörű keleties énekdallamokat is felvillant, a másik pedig a Holy Mountains, ami egy, a csapathoz képest kifejezetten hosszú, 5 perc feletti epikus jellegű szerzemény. Jellemző, hogy ezt a fennkölt hangulatot utána a Hypnotize két legbetegebb dalával, a Vicinity Of Obscenityvel és a She's Like Heroinnal oldják fel. Előbbi egy csűrdöngölős hangvételű agymenés, amiben üvöltős-sikoltós zúzástól kezdve bárzenés elemekig mindent felvonultatnak, a másik pedig egy zaklatott ütemű téma önmagáért beszélő szöveggel. Hiába, a fickók morbid zenei és szövegi humora utolérhetetlen a maga nemében. Ráadásul egy cseppet sem veszik magukat komolyan, ami újabb erény. Kiugró még az előző lemez intrójaként szolgáló Soldier Side komplett változata, ami itt zárótételként került fel, újfent azt jelezve, hogy a Mezmerize és a Hypnotize voltaképpen egybefügg.
Mit mondhatnék még? A két album külön-külön is egységes egész, de mégis együtt rajzolódik ki a teljes ábra. Mindennek fényében természetesen a Hypnotize is 10 pont és kötelező.
