Shock!

Már a tavasszal bemutatott Köpök rátok hallatán kíváncsi lettem, mihez kezd az idei lemezen a Tankcsapda. A dal egyrészt lényegesen jobban szólt, mint akármi, amit a zenekar valaha is kiadott a kezei közül, másrészt volt benne egy olyan húzás, olyan nehezen körbeírható plusz töltés, amit elég rég nem hallottam ebben a formában Lukácséktól. A másodikként kihozott A zene betemet, amely itt nyitótémaként üdvözli az embert, szintén tetszett, így még nagyobb érdeklődéssel vártam a végeredményt, most pedig, hogy már két hete itt a lemez, simán ki merem jelenteni: jó ideje ez a legerősebb produkció, ami kigördült a Csapda műhelyéből. Nyilván egyéni ízlés kérdése is, hogy ott van-e a három legjobbjuk között (szerintem nincs, de nálam ebből a szempontból a Méreg – Férgek – Ember tervez trió elég nehezen lesz valaha is überelhető, és ugye ezek után is volt még egy Connektor meg egy Agyarország), de az biztos, hogy az említett új lendület és energia az egész lemezt áthatja.

Persze el lehet kezdeni megfejteni, miből fakadnak ezek a változások, hiszen a banda nem húzott elő semmi meglepőt a kalapból, zeneileg pont olyanok, mint amilyenek lenni szoktak. Én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy Varga Zoltán produceri munkája és a SuperSize stúdió nagyon sokat tett hozzá a lemezhez: persze nem dörren akkorát a cucc, mint a '94-es Motley Crue vagy az új Slipknot, de a Csapda szintjén kétségtelenül új csúcsot jelent ezen a téren. És ez bizony rájuk fért már, mert valljuk be, a megszólalás eddig mindig neuralgikus – méghozzá érthetetlenül neuralgikus – pontnak számított a triónál. A másik összetevő, hogy alighanem teljesen összeérett a mostani felállás Sidivel, ami már csak abból is nyilvánvaló, hogy maguk a dalok is erősebbek, mint a legutóbbi Rockmafia Debrecenen. Az előző anyag inkább csak amolyan egymásra hangolódásnak illett be, az Urai vagyunk a helyzetnek pedig már egy összehangoltan dolgozó trió munkája.

Többször leírtam már, hogy az utóbbi bő tizenegynéhány év Tankcsapda-lemezei közül egyik sem lett nagy kedvencem, inkább csak dalokat kedveltem mindegyikről. (Mielőtt nekem szegezné valaki: az annak idején megdicsért Minden jót esetében sajnos a kezdeti lelkesedés később nem bizonyult tartósnak, pár hónappal később már tudtam, hogy elég alaposan, legalább kettő, az új skálánk szerint inkább három ponttal túlértékeltem a lemezt. Van ilyen...) Most viszont úgy fest, ismét született egy olyan albumuk, amit simán rendszeresen végig tudok pörgetni a kocsiban vagy akár a háttérben léptetés nélkül, és ráadásul szívesen is hallgatom. Különösebben nem tudom megmagyarázni ezt, és talán nem is kell: ez itt a Tankcsapda, pont olyan, amilyennek megismertük, és lehet, hogy régen jobb volt, de hát régen ugye minden jobb volt, főleg a demók. Viszont ha félretesszük a viccet: az új lemez dinamikájában, hangulatában több ponton is jobban emlékeztet a zenekar legklasszikusabb korszakára, mint azóta gyakorlatilag bármi, amit csináltak. A Semmi pánik még meglassultabb, elsőre furcsán ható refrénje – benne a lemez címét adó sorral – ellenére is nyílegyenesen mutat vissza a '92 és '95 közötti Tankcsapdához, itt az ember már Sidi bevezető gitárvinnyogtatása hallatán is egyből elvigyorodik, annyira klasszikusan csapdás a feeling. De ugyanez az érzésvilág hatja át az Egyedül a világ ellen punk'n'rollját, a pörgős Olyan mint réget vagy a lazán mocskos húzású Vörös rúzst is. Sőt, A zene betemetben is érzek valamit, amit ebben a formában nem nagyon hallottam az előző lemezeken, vagy legfeljebb nyomokban, egy-két dalban.

A kérdés persze általában a Tankcsapda kapcsán is az szokott lenni, hogy szerepel-e az albumon emblematikus sláger, valami olyasmi, ami feliratkozhat A legjobb méreg, a Jönnek a férgek, A rock'n'roll rugója, a Mennyország Tourist, az Adjon az ég és társai sorába. Sok hallgatás után is úgy gondolom, hogy ehhez a már bejáratott Köpök rátok áll a legközelebb, amiről mindenki elmondott és leírt mindent az elmúlt hónapokban – nekem továbbra is ugyanúgy tetszik a dal, mint elsőre, és nem untam rá azóta sem, ami elég jó jelnek tűnik (többek között éppen ezért is vagyok biztos benne, hogy ezúttal nem ismétlődik majd meg a Minden jót kapcsán említett effektus). Arra meg, hogy pitináer olcsójánosság-e ilyen dalt írni, vagy sem, csak annyit, hogy a Metallica minden idők legsikeresebb metalalbumán elsütötte hasonló témában a Holier Than Thou-t, W. Axl Rose pedig egyenesen név szerint külde el az anyjába a Use Your Illusion II-n Andy Sechert, Mick Wallt meg Bob Guccione Jr.-t. Vagyis a Tankcsapda távolról sem egyedül feszeget hasonló témákat, és ugye 1991-ben még csak internet sem létezett...

Emellett örömteli az üresjáratok alacsony száma is, sőt, konkrétan talán csak a szintén klasszikusan csapdás, de nem túl érdekes Térdre borulnak a gyengéket sorolnám ide. Mert igaz ugyan, hogy a lemez kvázi-líraija, az érzés szintjén, az ének révén némi kis alteros ízt is rejtő Ez egy ilyen nap nekem nem igazán jön be, de biztos vagyok benne, hogy sokaknak ettől még ez lesz a kedvence az anyagról. A Farkas Zotyával megerősített, metalosan zúzós Koponyák és csontvázakkal meg csak annyi a problémám, hogy kicsit sok belőle a hat perc, viszont ezzel együtt is a lemez egyik legmarkánsabb szerzeménye. Szintén érdemes egy kis időt adni a modernebb, mechanikusabb témákat is csatasorba állító Lélekhangokbólnak, amely szintén nem egy azonnal ható Class FM-es sláger, viszont ettől még simán az album egyik legérdekesebb, legerősebb darabja menetelős megközelítésével, szimpla, de hangulatos soraival. A záró Sállállállá (Csak bennem bízz) pedig borítékolhatóan sok vitát vált majd ki Lukács sállállállázásával, de sem szerkezetében, sem dallamaiban nem tipikus darab. A szövegekről ennyi év után szintén nincs sok értelme leállni vitázni: ezúttal is akad, ami nem annyira telitalálat (nálam a Koponyák és csontvázak mellett az Olyan mint rég is ilyen, a kalandból – Columbo „rím" pedig szabályosan fáj az album legelején), máshol meg remekül működnek a sorok. Nekem a borítóval sincs bajom, pláne, hogy ez szintén elég necces témakör a Csapdánál az első pillanatoktól fogva.

A tartósan csúcson helyet bérelt, régóta bejáratott névnek számító zenekarok közös sajátossága, hogy egyszerűen nem tudnak olyat lépni, amin nem kezdődik azonnal öldöklő vita. Nem lesz ez most másképp sem, sokan most is reflexből fikáznak majd, pedig nincs miért: akadtak gyengébb lemezei a Tankcsapdának, ezen nincs mit vitázni, de ez most tényleg jól sikerült.