Sokszor leírtuk már a Tesláról, hogy nemcsak az egyik legszimpatikusabb, sztárallűröktől mentes rockbrigád, hanem egész egyszerűen az egyik legjobb is: blues-alapú hard rockban csak nagyon kevesen tudnak két és fél évtizeden keresztül ilyen színvonalat produkálni. A sorlemezek közül szerintem egyetlen olyan sincs, ami ne vinné az igen csak magason tartott lécet: ezek a kaliforniai fiúk az utolsó, Forever More-t éppúgy telepakolták jobbnál-jobb dalokkal, mint akármelyik korábbi albumukat.
Ugyanakkor pár éve azért őket is elérte az elkerülhetetlennek látszó feldolgozás-láz, bár javukra szól, hogy a Real To Reelen a zömében a Teslának kifejezetten jól álló dalok segítségével, érzéssel idézték fel a késő hatvanas, korai hetvenes évek Amerikájának rockrádiós világát. Amit pedig Frank Hannon gitármaestro bemutatott a Rock Bottom Michael Schenker írta szólójának előadásával, az még a magamfajta, gitár-instrumenstrualizációktól alapból irtózók számára is hátborzongató, sőt, egyenesen megindító volt.
Az új Tesla kiadvány sajnos zömében reciklálás eredménye, hiszen nagyrészt saját szerzemények akusztikus újragondolásáról van szó. Persze, emlékszem én, hogy a Five Man Acoustical Jam mennyire feelinges produkció volt annak idején, de azért – gondolom – nem én voltam az egyetlen, akiben felmerült egy újabb, effajta lemez szükségességének kételye. És a gond az, hogy a Twisted Wires többszöri meghallgatása igazából nem szüntette meg bennem ezeket a kétségeket...
Egyfelől ugyanis roppant szimpatikus, hogy legalább nem az egyértelmű slágereket szedték elő megint, vagyis nem bukkan fel a Signs vagy a Love Song, amelyeket minden bizonnyal bármelyik középkorú amerikai stewardess vagy pincérnő álmából felkeltve is eldúdol. A leginkább klasszikusnak tartott első két lemez helyett a későbbi albumokra koncentráltak, így szépen képviselteti magát a Psychotic Supper, a Bust A Nut, sőt, az Into The Now is. Az életművet ismerők persze jól tudják, hogy ezek is bővelkednek a 10 pontos dalokban, amelyek közül nekem különösen jól esett hallani a Song And Emotiont, az Alot To Lose-t és a Shine Awayt. Jeff Keith hangja ugyan mélyebb regiszterekben látszik mozogni, de megmondom őszintén, annyira imádom Steven Tyler legtehetségesebb tanítványának hangszínét és szívből jövő előadásmódját, hogy tőlem bármelyik hátsó-minnesotai kisváros telefonkönyvét elénekelhetné, akkor is megvenne vele kilóra.
Amit viszont erősen furcsállottam, az az Edison's Medicine kórusának előadása, ez ugyanis érthetetlenül amatőrnek hangzik, mintha csak a srácok kiugrottak volna ebédelni, és közben egy-két segéd-hangmérnök és stúdiós mindenes titokban rákornyikált volna az anyagra... A sajátok mellett akad egy feldolgozás is, a Climax Blues Band I Love You című száma, amely nem igazán üti meg a szintet. Jobban tették volna, ha ehelyett inkább Jeff és Tommy Skeoch Bar 7 nevű bandájának lemezéről válogatnak: az a kiskiadós lemez ugyanis nem nagyon jutott el minden rajongóhoz annak idején, holott az ott hallható Four-Leaf Clover vagy Cellophane egyértelműen odahelyezhetők a legjobb Tesla balladák mellé.
És hogy milyen az új dal, aminek kapcsán Frank Hannonnak nemcsak Slasht, hanem valószínűleg a teljes Guns N' Roses tábort sikerült kiakasztania? Nos, a Better Off Without You-ban talán megvan a Patience-ben is megtalálható akkordmenet, de összességében egyáltalán nem hasonlít rá.... Így már mindjárt jobban érthető, miért nem akarta Brian Wheat basszer hosszabban kommentálni Frank ominózus kijelentését a telitalálatnak amúgy sem igen nevezhető dalról. Még jó, hogy némi kárpótlásként a másik új szám, a 2nd Street igazi lélekre ható Tesla tétel, és alig egy hallgatással befészkelte magát az agyamba épített wurlitzerbe.
A mechanikus rezonancia mesterei hozták a papírformát ezzel a kiadvánnyal: hangulatos, jól hallgatható anyagot dobtak össze, amely a rajongóik örömére szolgál majd. Ezzel együtt szerintem mindenki érzi majd rajta az időhúzó jelleget, vagyis az igazi a 2012-re ígért vadonatúj dalgyűjtemény lesz.
Hozzászólások