Shock!

Pillanatnyilag kissé agyahagyott állapotban leledzem, mert az imént arra kárhoztam, hogy végig kelljen hallgatnom az I Wish nevű formáció albumát – ami biz megviselt kissé. Hogy mégse telepedjék rá a hangulatomra a végzetes munnyadás, előszedtem ezt a dogmatikus cuccot, hátha velük több szerencsém lesz.

A The Dogma elnevezés talján bandát rejt, akik a tavalyi évben rukkoltak elő bemutatkozó albumukkal. Az öt srác alapvetően hagyományos metalban utazik, amelyet helyenként nagy formátumú kórusok bevetésével, szimfonikus hangszereléssel és speedes gyorsulásokkal próbálnak színesíteni. Ráadásul mind a szimfonikus részek, mind a kórusok valódiból vannak, a csapat nem trükkfelvételekben utazik. További érdekesség, hogy a dobtémák egy részét a banda ütősének térdsérülése miatt nem kisebb név, mint Mike Terrana játszotta fel.

Az első kellemes meglepetés tüstént a nyitó tétel fülelése közben ér: hiszen itten értékelhető dallamhegyek búvnak meg! A klasszikus vegyesvokállal (halld még pl. a Therionnál) támogatott Black Roses igen kellemes hallgatnivalóval szolgál. Hangsúlyos a szintimunka, de a húrosok is a helyükön szólnak, a frontember, Daniele Santori pedig a korrekt/egészen okés határon énekel. (Kivéve néhány magas hangot, de ez ugye tipikus énekesbetegség...) A Wicked Angels továbbviszi a tempós, kórusokkal bélelt irányvonalat, míg a Queen of the Damned olyan vérbeli speedes melódiakirályságot áraszt, amit gömbölyű szemekkel ülök és hallgatok végig. A srácok itt aztán belenyúltak a jóba: a nótát akár a honfitárs Rhapsody is elirigyelhetné tőlük. A szintén dinamikus Devil's Bride-ot a megkapó, cseppnyit HIM-es hangulatú dallammal és ízes szólóval spékelt And Julie No More követi. (Ez szintén igen pöpecre sikeredett...) A Ghost of War a Devil's Bridge kissé komorabb, harapósabb színeit idézi vissza, de a dalból a himnikusság érzete sem hiányzik. A részben melankolikus Temptation úgy bontakozik ki az orrunk előtt, akár egy csodás virág, míg a szimfonikus elemekkel ékített Waiting for the Rain folytatja a telitalálatok sorát az albumon. A Sands of Time karakteres, változatos és elragadó, míg a lírai Maryann akusztikus gitárral, lágy zongorajátékkal és vonósok hadával zárja az albumot.

A The Dogma egyértelműen ígéretes banda benyomását kelti. Főként azért, mert már most kiforrottnak tűnnek, képesek kiváló dallamokat gyártani – sőt, a tehetségükből futja egy-két nagyágyú megkomponálására is. Zenéjük életrevalóan, arányosan szólal meg, témáik kellemesek. Minden dalukban felfedezhető az a fajta fogékonyság a muzikalitás iránt, ami a déli népek sajátja. A Black Roses debütáló anyagként nagyon is megállja a helyét. Első hallgatásra csupán tetszett – többedikre egészen rákattantam és kebelcimborák lettünk.