Talán sokan nem is tudják, hogy kit rejt a szerénytelen "The Duke" (a herceg) név, azaz hogy ki az a Kid Rockra hajazó cowboykalapos ürge az év leghülyébb címét kiérdemlő lemez borítóján. Rich Ward a Stuck Mojo zenekar gitárosaként vált ismertté, becenevét pedig a rocksajtóból kapta, hiszen ha Zakk Wylde a "king", akkor hősünk a második a húzós riff-facsarók rangsorában.
Aki ezen felbuzdulva egy bebólintós, gitárközpontú lemezt vár, az első körben csalódni fog - mint tettem én is. A 10 nótát rejtő, 40 perc alatti lemez igazából a "modern amcsi rádiórock" kategóriába férne be, már ha van ilyen. Ha pár példát kéne mondanom, akkor bizony elhangzana a Nickelback, a Linkin Park vagy esetleg pár, inkább már pop kategóriába tartozó előadó neve is. Ám ennek ellenére - vagy pont ezért - a lemez nagyon kellemes meglepetésként hat a manapság súlyosságban és agyasságban egymást túllicitáló csapatok korongjai között.
Kis hercegünket számos vendég segítette első szólólemez-projektjében, központi szerepet játszik a billentyű. és a Stuck Mojoban még csak pár sort hörgő Rich mindenkit meggyőz, hogy hatalmas dallamérzékkel megáldott énekes. Mellesleg dobosként régi harcostársa, Frank Fontsere kíséri, aki itt megmutatja, hogy nem csak a zúzós groove-okhoz ért.
Elsőként a puttyogó samplerrel felvértezett I Give To You csendül fel, amelynek kellemes versszakai és pozitív, ars poétikus szövege mellett egy elég konkrét, kissé indusztriális riff ad gerincet. Meglepő, de ötletes pillanat a bárzongora és az énekesnő belépése az utolsó fél percben.
A lemez legnagyobb nótája kétségkívül az Immune. A visszafogottan lüktető versszakból kibontakozó refrén először nyugisan, akusztikus gitárral hangzik el, és csak második körben robban ki, majd egy tökös, rap-jellegű betét követi. Később egy kis mosolyogtató lallalázás is felüti fejét, majd a lemez "legmojosabb" riffjével zár a nóta. Az ötletesen meghangszerelt dal egy kis szerencsével mindent vivő sláger lehetne: két hallgatás után három napig dúdoltam. Ugyanez érvényes a Used To Be-re, ami le is tölthető a www.thedukerocks.com oldalról. Tökéletes, balladisztikus stadionrock - kezeket és öngyújtókat a magasba!
Érzésem szerint a lemez közepe sajnos leül. A Summer női énekes, sejtelmes dallamvilágú lassulása után jön a Suicide Machine, ami mögé a címe alapján egy Black Label Societys döngölést képzeltem. Ehelyett pár zongorahang után egy erőltetetten megmondós szövegű nóta kerekedik belőle. Bár van benne egy felütésre pattogó torzított riff, de a langyos refrén elveszi a dal élét. Annyira jól jött volna itt egy lendületes téma a befelezős búsulás helyett! A Running versszakához kölcsönvették az Another Brick In The Wall lüktetését, de épp csak annyira, hogy ne legyen túl zavaró. Újra feltűnik, hogy Rich mennyire érzelemdúsan énekel. Szólóként kicsit "koszol" a zongora - újabb tanúbizonysága annak, hogy a srác mennyire elrugaszkodott attól, hogy ő bizony a Stuck Mojo riffmestere. A Show You The Way zeneileg akár valami 80-as évekbeli hollywoodi banda klipdala is lehetne, persze a vállalható kategóriából - egyszerű, de sallangmentes soft rock.
A Breathe egy zongorás szerelmi vallomás, kedves, de mély dal. Ha találgatnom kéne, hogy ki az előadó... hmmm... asszem Joshua Cadison ("Jessie, paint a picture...") lenne az első tippem. Ezután végre belendülünk, a Back To You akkora na-na-nával indít, hogy csak na. Michael Sweet (Stryper énekes) szólólemezén voltak ilyesmi dalok. A megakórussal operáló refrénhez kötelező jelleggel tamburincsörgés jár. A záró This Moment sem tér el a recepttől, ízlésesen meghangszerelt, abszolút az énekdallamra épülő szerzemény.
Nagyon személyes albumhoz van szerencsénk, amit simán meg lehet hallgatni 2-3 alkalommal egymás után. Rich a bookletben egy oldalon keresztül ír arról, hogy mi minden változott körülötte a dalok születésekor, és hogy mennyire megtisztelő, hogy ezzel kapcsolatos érzéseit zenébe öltve átadhatja nekünk. Ezt ezennel egy nyolc és felessel megköszönjük, és várjuk a Stuck Mojo visszatérő lemezét.
