Nem mondok el nagy titkot, ha elárulom, hogy a még létező zenekarok közül a The Haunted a maximális kedvencem. Nem telik el úgy hét, hogy valamelyik lemezüket fel ne tenném, ezért amikor meghallottam év elején, hogy lesz koncertlemez hát nem is tudom, a plafonon voltam annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem a koncertlemezeket.
Hamar lelombozódtam azonban, amikor megtudtam, hogy ez valószínűleg csak időkitöltés, ugyanis aki miatt a The Haunted valami irgalmatlanul melódiadús (úgy, hogy ezek a dallamok nem válnak "vidámmá" mint mondjuk az In Flames-ben), az elhagyja a zenekart. Anders Björlerről van szó, aki az At The Gates-idők Terminal Spirit Disease lemeze óta az egyik kedvenc gitárosom. Amit azon a lemezen művel, az mindig főhajtásra késztet, ugyanis olyan érzelmi töltet van a szólóiban, amit más zenekarnál nem nagyon hallottam. Nem egy olyan mágus, mint Chris vagy Mike Amott vagy akármilyen nagy másik gitárhős, de olyan ész és komponálási tehetség van a szólóiban (és az ez alatt játszott szintén gyönyörű kíséretekben), amitől azok külön kis dalként is felfoghatók. Most viszont kiderült, hogy "a tanulmányai szart se jelentenek, rájött, hogy a zene az élete" és visszatért, így hát önfeledten hallgathatom a koncertet...
...mit koncert ez? Varázslat, energiamágia! Egy közönségzajos, lövöldözős intróval nyitnak, amiből csak úgy robban a Dark Intentions intro, majd megszakítás nélkül a Bury Your Dead. Már itt szembetűnik, hogy ez nem egy In Flames Tokyo Showdownjához hasonló kiherélt koncertalbum. A hangzás olyasmi, mint a Decade Of Aggression című szléjer alapvetésen. A közönség végig hallható, így a feeling átjön. Nem polírozták ki utána, tele van hibákkal, vendéghangokkal, kamuzásokkal, de ez az, amitől olyan varázslatosan élő, de mégis (épp ezért) maximálisan élvezhető. Sorjáznak a 2-3 perces energiakapszulák, eleinte átkötő szövegek nélkül: Chasm, ahol a refrén második részében mindenki a döngölős, szaggatós kíséretet választja a dallamosabb riff helyett, a zseniális második lemezes, dallamos gyorsaság, a Trespass, majd az ultrabrutkó Shattered. Itt jön az első pihenő és hosszabb átkötő szöveg, az énekes Marco Aro hallhatóan már itt alig él, haha (amúgy birtokomban van egy-két Peter Dolvingos - ex-The Haunted énekes - diktafonkoncertfelvétel, az a srác ezerrel jobban szétordította a tüdőjét és a dallami szerintem markánsabbak voltak). Majd a "lassú" számként felkonferált Hollow Ground szinte lemezminőségben dörren, és akkor jön a gyönyörű szóló, ami éppen olyan szívbemarkoló, mint eredetiben.
Érdekes megfigyelni, hogy Anders milyen különbséget tesz a szólók között. A brutál nóták tremolórángatásait, vinnyogásait, tappingjeit általában improvizatívabb jelleggel nyomja, míg az ilyen gyönyörűségeket teljes hűséggel interpretálja. A ritmusszekcióhoz atomórát lehet igazítani, de ők is fricskáznak imprósabb dolgokat. Pl. a Trespassban a dobos követi a szólót és triolázni kezd. Azért emelem ki ezeket, mert bár ez a technikás thrash/death metal zene igenis megköveteli a pontosságot, precizitást a régi nagy koncertlemezekhez hasonlóan van MIT hallgatni, érdemes figyelni, mert elég sok mindent a feeling diktál, és máshogy játszanak egyes részeket a svéd thrash-mesterek. Ilyen szempontból kiemelendő még pl. a Three Times belassulva nyomott progresszívebb középrésze, amint fokozatosan kapcsolnak fel és robbantják szét az agyat. Vannak számok, amelyek eredetiben annyira nem kedvenceim, mint például a tipikusan Jensen (riffkirály másodgityós) szám, a Silencer. Itt meg olyan energiaadag van benne, hogy nincs az a hangtompító (ugyi attat jelenti ez a silencer szócska) ami letompítaná a hangfal dörgését. A hátam beleborsózott, amikor az In Vein is felcsendült a monumentális riffjével, meg panterás refrénjével, a másig kedvenc pedig a "csótányként" (arcba)mászó Leech, ez a lassú, kimért, szinte death metalosan súlyos riffű nóta. Ahogy ebben az a danzigosan blúzos középrész kibontakozik és átmegy egy gyönyörű neobarokk (At The Gates emlékek...) szólóba az számomra eddig a The Haunted legzseniálisabb húzása.
És akkor az "új" nóta, az Eclipse. Egy Metallicás középtempós zúzásra épül a szám, de mégis tipikus Haunted a dallam (jézusom amilyen hideg és szomorú a refrén meg a szóló), majd átmegy egy jó kis thrash vadulásba, állat! Nem csak a japcsiknak kuporgattam volna, a Made Me Do It eredeti verzióján is ott lett volna a helye! Szóval ezek után megbocsátom ezt az űrkitöltő jelleget! Azt azonban nem, hogy legjobb tudomásom szerint szimpla CD verzióban nem jelent meg (Japánban biztos bónuszokkal arrrrrghhhhhhhh!!!) hanem a Made Me Do It újrakiadásán/special editionjén bónusz CD-ként. Simán megállná a helyét önálló albumként is, csak egy kicsit beszédesebb booklet-belső kellene hozzá, főleg hogy abszolút méltó az eddigi The Haunted minőséghez. Amúgy az ára rajongóbarát, mert egy százas forintossal drágább, mint a szimpla második lemez, csak az ötlet nem. Ugye akinek már megvan, az mér' vegye meg még egyszer? Hát mer' hülye fanatikus!
Most már csak egyet kívánok: vessétek már lábatokat magyar földre, ti svéd "kísértetek"!
