Shock!

Nagyon nem tetszett az az irány, amit a Slayer-light (jó-jó, azért nem, de magamban szeretem így hívni) The Haunted előző lemezén művelt. Azt meg sosem gondoltam volna, hogy az új lemezért úgy fogok majd lelkesedni, mint az első istencsapásukért. Sőt. Pedig annyira azért nem meglepő, hogy a Versus ennyire jól sikerült, hiszen a megalakulás óta nem egy és nem kettő megtámadhatatlan albumot jelentettek meg, ráadásul most újra „divat" a thrash, szóval minden mellettük szólt. Mindezek ellenére a 2006-os korong olyan szintű csalódást okozott, hogy erősen kételkedve kezdtem hallgatni az új anyagot. Aztán...

A Versus egy 16 tonnás irtózatos kőszikla, ami a hátadra zuhan, és úgy lapít szét, hogy soha nem tudod meg, mitől érzed magad selyempapírnak. Elég meghallgatni a nyitó Moronic Colossust (már ez a dalcím!), és tudni fogod, hogy bizony nem viccelnek a svédek, újra valami bődületes energiával riffelnek és riffelnek és riff... pofán csapnak. Utána a Pieces már visszafogottabban (Bay Area-ízzel) thrashes, a refrén még dallamos is, de nem olyan csapnivalóan pocsékmód, mint az előző lemez dallamos részei. Itt valahogy a helyén van minden, annak ellenére, hogy összességében valahogy kevesebb a klasszikus thrashes téma, mint a régi lemezeken.

A Versus elejétől a végéig hibátlan, csak kapkodja a fejét a hallgató, hogy melyik részre ugorjon fel hatalmas terpeszben bólogatni: ezeket a nótákat egészen egyszerűen képtelenség nyugodtan végighallgatni, hatásosabb bármelyik agyonreklámozott energiaitalnál. Még a relatíve lazább dalok is, mint pl. a Trenches, vagy a stoneres (na jó, déli mocsármetal) Rivers Run is megtámadhatatlanok, de még a Skuld sem lóg ki elvontságával a sok zúzda közül. A Ceremonynál megoszlanak a vélemények, hogy vajon a Trouble-tól a Hello Strawberry Skiesra vagy az Paradise Losttól a Pity The Sadnessre hasonlít inkább – szerintem mindkettőre, a csapat gyökereit és hatásait megvizsgálva azonban inkább a Trouble lesz a megfejtés.

A Versus az az album, amelyen nem csak az elején, hanem a végefelé is óriási nótákat hallhatunk, az elkínzott Iron Mask vagy a záró (megboldogult) Grip inc.-et idéző hangulatú Imperial Death March egyaránt koncertkedvenc lehet – bár lenne olyan buli, ahol a teljes lemezt eljátszaná a zenekar!

Nemcsak fizikailag, hanem tartalmát tekintve is kerek az egész lemez, a riffektől kezdve a szólókon át Peter Dolving elkínzott énektémáiig, egyszerűen nincs semmi, amin akár egy picit is lehetne fanyalogni. Tagadhatatlan, hogy az idei év egyik csúcsteljesítménye, és ugyan ez hülyén hangzik egy kritikában, de ez végre igazi, tesztoszterontól duzzadó zene. Ugyan a borító valami irdatlanul semmitmondóan rusnya, de ez ne riasszon el senkit; ez a lemezt egyszerűen vétek kihagyni az idei megjelenések közül.