Shock!

Basszus, a Mars Volta tényleg nagyon jó. Egy ideig kevertem az At The Drive-int, a Queens of the Stone Age-et meg a többi indie és méjnsztrím sajtó által egyaránt istenített csapatot az amerikai délről, hiába mondták oly sokan, hogy azért ne hagyjam ki őket. Ostoba voltam és tudatlan. Hamut szórok a fejemre.

Szóval a dolgokat tisztázandó: ez itten az At the Drive-in egyik utódzenekara, melynek oszlopát a Cedrix Bixler (ének)-Omar Rodriguez (gitár) tandem jelenti. El Paso, Texas a csapat bázisának neve, vaskos tehát a spanyol kulturális érdekszféra hatása, de hogy ez mennyire örvendetes, arra csak a 2003-as debütálást követő nagylemez, a Frances the Mute hármas számú csodaszáma döbbentett rá.

Az L'Via (ejtsd: elviá) első két és fél perce egy klippel megtámogatva még a megrögzött popperek szívébe is belopná magát. Szívszorító spanyol ének váltakozik angol suttogással, közben búgó szólógitárok á la King Crimson, a hosszú-hosszú zajongások, csörömpölős üresjáratok, egy teljesen beállt, elmosódott salsa-betét, aztán egy perc szünet, hogy 3:40-nél egy agyeldobós szólóval visszatérjen a refrén. Sajátosan értelmezik a fiúk a számstruktúrákat, de hasonló a helyzet minden más "popzenei szabállyal" (nem véletlen az országos cimboraság az itt is kisegítő John Frusciante RHCP-gitárossal).

A Red korszakos Crimsonnal meglévő áthallásokat a szaxofon előtérbe helyezése is erősíti az experimentális részekben. Általánosságban ugyanakkor egy másik rézfúvós hangszer jelenléte a meghatározó, ez pedig a trombita. Ha így nem dörgölnék az orrunkhoz, fel se tűnne, hogy a latin zenéknek mennyire megkerülhetetlen kelléke a trombita. Visszatérve az L'Viához: a szöveges rész alól átmentett, de nagyon elnyújtott salsa-levezetés teszi ki a szám utolsó harmadát, melyet máshol, magában nem viselnék el, de itt érteni vélem a funkcióját. Szintén érdekes megemlíteni az egészen zseniális dobhangzást: nagyon tompa, de valahogy így lesz végtelenül kifejező.

A soron következő Mirandában is csak négy és fél perc "filmzene" után jön be az ének, és emelkednek ki a masszából egy dal körvonalai. Néha mintha beindulna, de valahogy mindig visszasüpped valami trombitás hangulatfestésbe. Az utolsó fél percben úsznak vissza az első akkordtöredékek, melyekből a Gemini azonban már in medias res indul: végre nincsen pöcsölgetés a tényleges számkezdet előtt.

Cedric Bixler éneke egyáltalán nem agresszív, de lágynak vagy nyálasnak sem lehetne nevezni. Az album első felében valahogy gyakrabbak a Muse-módjára fejhangú énekdallamok, a Mirandához, Geminihez érve ezt egy érdesebb, recésebb megközelítés veszi át. Ős-rockos, ahogy sokszor a zene is az. Lehet hogy hülyeség, de nekem ezért még Janis Joplin is eszembe jutott.

Mondtam már, hogy Omarék tesznek a szabályokra, amennyire fülbemászóak sokszor a dallamaik, annyira anti-pop az egész hozzáállásuk (és most kifejezetten nem a 32 perces számra gondolok). Ilyen alapanyaghoz nem is lehetett volna máshogy nyúlni: az egyetlen történet köré épülő lemezt a 2003-ban túladagolásban meghalt Jeremy Ward billentyűs/effektes által talált napló ihlette. Egy örökbefogadott gyerek keresi biológiai értelemben vett szüleit: a szövegek alapján (a néma) Frances az anya, Cygnus a gyermek, de egyelőre nem ástam bele magam jobban, a zene teljesen lefoglalt.

Lehet ezt a lemezt nagy szavakkal méltatni, de ettől most mindenkit megkímélek. Ha valaki még kétkedne, akkor hallgassa meg inkább magának a lemezt záró Cassandra utolsó percét, amelyben újra felbukkan egy lenyűgöző refrén. Ha az bejön, úgyis az év lemezei között fogja majd emlegetni a Frances the Mute-ot.