Furcsa helyzet állt elő köztem és a Tóth Ágnes, valamint Szabó Mihály által működtetett The Moon And The Nightspirit formációval kapcsolatban, ugyanis hat esztendővel ezelőtt egy olyan fantasztikus lemezzel leptek meg, hogy a pogány/neofolk műfajon belül azóta is az jelenti nekem az etalont, legalábbis hazai viszonylatban. A Holdrejtek dalai és atmoszférája valami olyasmi, amit egy csapat karrierje során általában csak egy alkalommal sikerül megteremteni, és amit általában magnum opusként is szokás emlegetni. Többek között ezért is alakult ki egy fura szituáció, hiszen az ezt követő, szerényebb folytatásról, a Metanoiáról nem véletlenül nem született ismertető.
A fentebb említett album számomra messze nem hozta már elődje színvonalát, de hogy pontosabban fogalmazzak: inkább hiányoztak róla azok a fajta hangulati tényezők, vagy inkább örökzöld melódiák, amelyek hosszú időkre fogva tartják a hallgatót. A fény diadala című dal kivételével nekem már túlságosan elkalandozott a muzsika az átszellemült, melankolikusabb irányba, ami persze nem baj, hiszen gyakorlatilag erről szól ez a formáció. Mégsem találtam meg azokat a kapaszkodókat, visszatérő elemeket és toronymagasan kiemelkedő momentumokat, mint elődjében, pedig ennek a fajta, sokszor monotonnak tűnő, ösztönösen mantrázós jellegű muzsikának néha kifejezetten előnyére válik, ha meglepik a hallgatót a jól elhelyezett, tudatosan megkomponált dallamok is. És nekem ebből a szempontból volt nagyon erős produkció a tökéletes arányérzékkel összerakott Holdrejtek. Úgy, ahogy a kezdeti idők remekbe szabott alkotásai is nagy kedvencek: név szerint a Regő rejtem és az Ősforrás, amelyek tényleg csak egy hajszálnyival maradnak el a 2014-es műtől. Ha esetleg valaki most tervezi a komolyabb ismerkedést Misiék életművével, akkor erősen javaslom, hogy ezekkel a lemezekkel kezdje.
A másik dolog, amivel még mindig nem vagyok hajlandó kibékülni: a magyar szövegek nagy részét változatlanul nem lehet érteni az új szerzeményekben sem. Nem tudom, hogy tudatosan alakítják-e így a dolgokat, de véleményem szerint a kevesebb visszhang talán érthetőbbé varázsolná legfőképpen Ági összemosódó verseit. Ezt a teljes életmű ismeretében is még mindig különösnek találom, mert például A mindenség hívása című szerzeményben annyira jó érzékkel és mindenki által befogadható módon fogalmazzák meg csodás anyanyelvünk kortalan bölcsességeit, hogy az ilyesmiket bizony nagy kár takargatni. Mindenesetre ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nem baj, ha a szövegkönyv is kéznél van, ha az Aether zenéjével tervezel összebarátkozni.
Kedvenceim közé tartozik a lemezt nyitó sámándobokra építkező címadó, ahol rögtön megszólaltatásra is kerül minden jellegzetes népi hangszer, az ütősöktől és a lélegző, síró hegedűtől kezdve az akusztikus gitárig, amelyet az erdő hangjainak effektjeivel valóban éterivé is varázsolnak. De még ennél is jobban tetszik A szárny, melynek dallamai csakugyan az arany mezők és ezüst egek felett reptetnek, ahogyan azt a refrénben is kitartóan ismételgetik, illetve az anyag csúcspontjának is nyugodtan nevezhető álomszerű Logos, amely mind szövegileg, mind zeneileg tökéletes megfogalmazása a természet metamorfózisának. Utóbbi szerzemény megint csak valami olyasmi, felemelő és spirituális momentum, ami alkalmas arra, hogy a mindennapi pörgésben élő egyén egy pillanatra megtorpanjon, és figyelmét csupán a lélegzetére és mindennel egyazonos belső fényére fordítsa. Ági elfojtott suttogása és a megfoghatatlan dimenzióba helyezett, légies zenei környezet maga a tökéletes harmónia a természettel.
Egy ideje ugyan kevesebb fogós ötlettel hozakodnak elő Misiék, azonban ez a muzsika ennek ellenére is olyan pozitív csatornákat nyit meg, amilyeneket más zenék nem, és a csak rájuk jellemző hipnotikus atmoszféra is még mindig jelen van benne. A magam részéről nem is tulajdonítok nagy jelentőséget a pontszámnak, inkább univerzálisan ajánlom e kortalan muzsikát minden élő organizmusnak ezen a bolygón.
Hozzászólások
Sima betűhiba volt, köszi, javítva.