Shock!

Megint csak vakargatom a fejemet. Tiszta folkzene, közkeletű nevén „world music" rock nélkül, metal nélkül, bárminemű könnyűzenében ismeretes hangszer nélkül – mi az ördögöt kezdjek ezzel? Aztán elgondolkozom: alapvetően, mint minden magát igényes zenehallgatónak tartó ember, tudom én értékelni az efféle muzsikát is – vájt füllel lehetetlen nem ráhangolódni és nem felfedezni értékeit, meghallani igényességét. Még akkor is, ha nem hallgatok nap mint nap ilyet.

Egyébként eszemben sincs olyan közhelyes okosságokkal előjönni, hogy a rockzene is sokat merített ebből a tiszta, őszinte, érzelmekkel teli zenei világból, tudja ezt mindenki. Jelen esetben pedig egyáltalán nem számít: miért is kellene ilyesféle „mentegetőzős" érveket felhoznom csak azért, mert rockmagazin vagyunk és mert éppen egy „rockidegen" lemez került kezünkbe? Jó-e a vagy nem, ez a kérdés.

Objektíven nézve nincs miről beszélnünk: természetesen jó, sőt, kiváló, mi több, kritikán felül álló. Már hogy is értékelhetnénk ezeréves hagyományokat, örök emberi értékeket, évszázadok bölcsességét, erdők-mezők dallamait egytől tízig terjedő, szánalmas skálánkon? Hogy félig-meddig ide nem illő, de mégis sok mindent megmagyarázó példát hozzak fel: a Jankovics Marcell-féle Fehérlófia sem igen mérhető a Shrek vagy a Macskafogó, netán a Vuk mércéjével. Ez a fajta zene más és talán kevésbé áll közelebb egyikünk-másikunk szívéhez, mint egyéb műfajok, de pont attól több, hogy annyira ősi, annyira bennünk van, annyira univerzális. Nem véletlen, hogy külföldi (portugál) kiadó gondozza és hogy az album bemutatója is külföldön (Belgium) volt – vagy ez inkább rólunk állít ki szegénységi bizonyítványt?