Shock!

In Wino veritas – ahogy a művelt doomster mondja. És valóban: Robert Scott Weinrich, azaz Wino egy jó ideje már ugyanolyan megkerülhetetlen és tévedhetetlen intézménnyé vált a saját közegében, mint mondjuk Lemmy volt a magáéban. De hát mi mást is várhatnánk egy olyan fazontól, akinek még a születési helye is Rockville? A minden képen fülig érő vigyorral pózoló, hamisítatlan tréfamesternek tűnő Wino emellett igazán érdekes figura: annak ellenére, hogy sokkal jobb gitáros, mint énekes, igazán legendássá abban a zenekarában vált, ahol csak elvétve ragadta meg a hathúrost a danolászás mellett, és amelynek aranykoraként a legtöbb rajongó még mindig a hősünkkel elkészített, Born Too Late-től V-ig tartó időszakot tekintik. Holott a Saint Vitusnak pusztán technikai tudás szempontjából mind korábban, mind pedig utóbb jobb énekese volt ennél az igencsak nazális hangú, morózus alaknál. És annak ellenére, hogy emberünk mindig is inkább magányos farkasnak tűnt, mintsem csapatjátékosnak, bandák és különféle kollaborációk tucatjaiban bukkant és bukkan fel folyamatosan, hogy aztán mindig, mindenhonnan tovább is álljon. (Csak példálózó jelleggel: Shrinebuilder, Spirit Caravan, The Hidden Hand, Place Of Skulls, Premonition 13, Wino). Hogy később rendre vissza is térjen korábban elhullajtott társaihoz, dalaihoz, vagy éppen zenekaraihoz. Azzal együtt, hogy igazi gyermekének mindig is a The Obsessed számított.

Az a The Obsessed, amely mind különös életútjában, mind pedig szikár zenéjében egy másik ikonikus doomcsapathoz, a mindig is sugárzó szépségével és kimért józanságával hódító Bobby Liebling által vezetett Pentagramhoz hasonlítható leginkább, és amely képtelen volt egymás után két nagylemezt leszállítani ugyanabban a felállásban. Ezért aztán semmi értelme nincs is azon nyűglődni, hogy a banda mindössze negyedik sorlemezét jelentő Sacredet elkészítő csapat egyáltalában mennyire is tekinthető igazi The Obsessednek, hiszen a főhősön kívüli két másik tag (Dave Sherman basszer és Brian Constantino dobos) ugye már a Spirit Caravannak is tagja volt, így a lemez bőven kijöhetett volna azon a néven is. Itt ugyanis egyértelműen Wino az úr, az van, amit ő mond, és ha úgy tartja jónak, még olyan ipari méretű kavarást is végbe vihet, mint amilyet valóban meg is tett: a Sacred elkészülte után Sherman ugye seggberúgva, majd a helyére bevéve két fő (a női emancipáció jegyében egyikük egy hölgy), nevük tán nem is fontos, hogy aztán nem sokkal később ők is mehessenek szépen a francba, míg jelenleg Reid Raley gitárossal kiegészülve ismét trióban nyomják (már persze, ha tegnap vagy tegnapelőtt Wino nem döntött megint másképpen). A lényeg úgyis annyi, hogy huszonhárom szűkös esztendő után újra van Obsessed-lemez. És nyilván jó is, még ha közel sem egetverően az.

A Sacred legnagyobb erénye a változatosság. Kétséget kizáróan ez az Obsessed eddigi legtöbb alkotóelemből összepakolt lemeze, hiszen a kép az igazán belassult daraboktól a rock and rollosan gyors tempóig terjed. A nyitó Sodden Jackal mondjuk helyből egy igazi doom-gyöngyszem, talán még Tony Iommi is megkönnyezné a riffet, nem is csoda, hiszen nem igazán friss darab, alapja kábé harmincöt évvel ezelőtt született meg, és jól megmutatja, mire lehetett volna képes a csapat, ha akkoriban nagylemezhez jut. A kettes Punk Crusher már más tészta: erőteljes, direkt, kissé tán modernebb is. Azt kell mondjam, engem igazán már a korábbi beharangozás során sem fogott meg, és jelenleg is ezt a kapkodós, kissé ötlettelen dalt tartom talán a leggyengébbnek az egész lemezről. A sorminta később is hasonló lesz: a doom irányába hajló, tradicionálisabb tételeket (a remekbe szabott címadó Sacred, a hideglelős Perseverance Of Futility és az instrumentális, elég keményen heavy hatásokat is mutató Cold Blood) rendre tempósabb szerzemények követik (a sztorizós Haywire, a szerintem kimondottan gyengén, már-már részegen gajdolósra sikerült Thin Lizzy-feldolgozás It's Only Money és ezzel ellentétben a lemez egyik legjobbjaként tündöklő energiabomba Razor Wire). A korong legragyogóbb darabja mindezzel együtt is a belassult, nagyívű Stranger Things, amelyben Wino kábé egész eddigi munkássága legnagyszerűbb énekdallamait hozza, bár hogy mekkora stúdiós mankóval, az persze jó kérdés.

A gond viszont az, hogy a minőség – ahogy az a fentiekből is jól látszik – közel sem egyenletes, ráadásul a végére sajnálatosan elszürkül a móka. Sem a meghatónak szánt, ám kissé inkább unalmasra sikeredett My Daughter, My Sonsot, sem pedig a punkrockos hatású Be The Nightot nem tartom főnyereménynek, az utolsó tétel pedig már nem is más, mint alig huszonhét másodpercnyi instru levezetés. Ez így egy kicsit karcsú. Oké, ott van még persze a két bónusz tétel is: a totálisan szétszólózott, és több mint kilenc percével igazi monolitként magasló On So Long, illetve a valóban hamisítatlan bluesrocker Crossroader Blues, amelyek esetében csak azt nem értem, hgy miért nem tartoznak a lemez „hivatásos állományához", hiszen kimondottan tetszetősre sikeredtek.

Wino persze továbbra is egy ikon, gitározni még mindig istenként tud, és a hangja is maradt amolyan igazi szeresd vagy gyűlöld típusú torok, helyenként igazi csúcsteljesítménnyel, máskor borzasztó mélyrepülésekkel. És tényleg tetszik is a Sacred, de ha igazán őszinte akarok lenni, ezúttal mégsem érzem azt, amit mondjuk a Saint Vitus vagy a Pentagram legutóbbi anyagainál: hogy a színtér sokkal kevesebb lenne nélkülük. Wino bármely más formációjában simán hozná ugyanezt a szintet, ahogy eddig is hozta, és ezután is hozni fogja.