Kilenc év nem kis idő egy rockzenekar életében, még akkor sem, ha egyébként az adott csapat simán megengedheti magának, hogy csaknem egy évtized rátartással hozza ki az új nagyemezét. A The Offspring nyilván ezt a kategóriát gyarapítja. Bejáratott bandáról beszélünk sokmilliós rajongói bázissal, ráadásul jó húsz évvel a legutóbbi csúcsidőszak után (hiszen ugye sokakkal ellentétben nekik két ilyen is megadatott), azt is simán megtehetnék, hogy csak nosztalgiaturnézgatnak a Come Out And Playjel, a Self Esteemmel, a Pretty Fly (For A White Guy)-jal meg a többi örökzöld slágerrel. Ehhez képest akár még bónusznak is tekinthetjük a Let The Bad Times Rollt – pláne, hogy egész jól sikerült a lemez.
Eseménytelennek azért persze távolról sem nevezhető Dexter Hollandék elmúlt kilenc éve, hiszen sok minden történt velük a katalógus jogainak brutális pénzért történt továbbadásától kezdve Greg K. basszer csúnya, jogi és anyagi vitákkal terhelt távozásáig. De mindez természetesen nem hagyott nyomokat a zenei irányvonalon, az új album száz százalékos Offspring, ahol a csapat minden oldala felvonul. A 33 perces játékidővel persze nem erőltették meg magukat túlságosan, de ahogy sokszor leírtuk már, a zenét nem kilóra mérik, ráadásul ebben az időkeretben pont jól működik a Let The Bad Times Roll. Lehet, hogy ha még hozzácsapnak három-négy további dalt, már unalomba fulladna teljes nagylemezként hallgatva. Így viszont szívesen újra is indítja az ember, miután végigment.
Kimondottan meggyőzően indul az anyag a This Is Not Utopiával és a címadó tétellel. Előbbi egy hamisítatlan, dél-kaliforniai dallamos punk rock induló, a maga nemében összekeverhetetlen, még úgy is, hogy a refrén – pikáns módon – inkább Bad Religion, mint Offspring, de hát a hatás már a Smash idején is letagadhatatlan volt. Nehéz nem észrevenni, hogy Dexter hangja már nem szárnyal olyan erővel, mint 1994-ben, de hát emberünk 55 éves, ez van, én sem a suliba menet hallgatom az anyagot kazettán a walkmanben... Maga a Let The Bad Times Roll pedig egy akusztikus alapú, de korszerűbbnek tekinthető hangszerelési megoldásoktól sem mentes, együtténeklős, inkább a banda rockos arcélét felvillantó téma. Látszólag könnyed, tinglitangli darabról beszélünk, valójában azonban persze a csapatra jellemzően ironikus, okos mélyrétegek is itt vannak – tudom, sokan nem tudnak mit kezdeni vele, de nekem elsőre bejött, és azóta is telitalálatnak érzem.
Ilyen indítás után nem nehéz elkapni a fonalat, és a folytatásban is barátságosan hat, ahogy ide-oda ugrálnak saját, a műfajban megszokotthoz képest továbbra is kimondottan széles mezsgyéjükön. A Behind Your Walls például a rockos oldalt hozza, az Army Of One-ban viszont mintha csak belassítottak és légiesítettek volna egy gyors, pörgős kalipunk-témát: a végeredmény még némi enyhe surf rockos, oldie-s ízt is kapott ettől, ez azonban korántsem kellemetlen, sőt. A már sokkal korábban közzétett Coming For You meg úgy indul, mintha valami Blondie-utánérzésnek készült volna, de aztán ebből is védjegyszerű Offspring kerekedik. És persze akad pár további „egyrészt-másrészt" mentes, direkten punkos tétel is, mint a Breaking These Bones, a The Opioid Diaries vagy a Hassan Chop. Nem mondanám, hogy a csapat pályafutásának legjobb darabjai ezek, de ennyi év után teljesen korrekt teljesítmény mind. A producer meg ismét Bob Rock volt, szóval jól is szól a cucc.
Azért persze nem tetszik minden a lemezről. A We Never Have Sex Anymore fúvós, skás-esztrádos hangulatai például nagyon nem jönnek be, ezt a vonalukat sosem kedveltem, és az In The Hall Of The Mountain Kingből kalipunkosított egyperces kis valami is inkább kellemetlen meg erőltetett, mintsem érdekes színfolt. De legalább jó gyorsan véget ér... A '97-es Gone Away koncertekről már ismert, zongorás alapú változatának miértjét sem értem annyira, bár az eredeti nótát természetesen nagyon is kedvelem – pont úgy tökéletes, ahogy van, épp ezért felesleges bolygatni ebben a formában, főleg, hogy élőben is roppant kínos tud lenni ez a verzió.
A mérleg összességében azért így is vastagon a pozitív oldal felé billen, a legutóbbi Days Go By lemeznél határozottan erősebb lett a Let The Bad Times Roll. Se túl-, se alulpontozni nem akarom őket, maradjunk egy helyén kezelős, lefelezett végeredménynél.
Hozzászólások