Shock!

Amikor a '60-as, '70-es évek progresszív / pszichedelikus klasszikusainak újraértelmezése úgy igazán szembejött velem a tavalyelőtti Ulver cover albumon, meg sem fordult a fejemben, hogy a flower power revival azután évekre elegendő szórakoztatóipari táplálékot jelent majd számomra. Leírtam már akkor is, hogy ezek a hippi-korszakból megidézett, cirkalmas futamok eredetiben talán nem is állhatnának távolabb tőlem, a feldolgozások azonban a nótáknak – részemről is aláírható – igazságot szolgáltattak. Jött aztán a görög Hail Spirit Noir, immár saját szerzeményeikkel, akik arról is meggyőztek, hogy még a black metal is remekül összefér mondjuk a Jefferson Airplane örökségével. Az Indie Recordings megfejtése egy hasonló talányra The Osiris Club név alatt érkezett meg nemrégiben, egyenesen Londonból, és szinte tökéletesen a semmiből.

No persze korántsem a teljes ismeretlenségből léptek elő az urak: múltjukból és jelenükből olyan zenekarneveket lehet citálni, mint az Angel Witch, a Winters, az Electric Wizard vagy a Zoltan (!), az Osiris Club mégis egy külön történet, egy jószerével előzmény nélküli gondolat. Bő négy évvel ezelőtt, fúziós-instrumentális projektként indult a sztori, mely végül nem tűrte maga körül ezeket a korlátokat, és énekes(ek) belépésével borult virágba. Az még a szűkre szabott, a részleteket szánt szándékkal homályban hagyó biográfiából is kiderül, hogy a kvintett nem híve az olcsó, felskiccelt megoldásoknak. Egyrészt a kész anyagot egyből hőseik kezébe nyomták, Randall Dunn (Master Musicians Of Bukakke, többek között Sunn O))), Wolves In The Throne Room albumok producere) és Jason Ward (aki szintén a MMOB mellől lehet ismerős) pedig tankönyvbe illő produktummal hálálták meg mindezt. Az analóg hangzás szerelmesei utoljára talán Åkerfeldték szélsőséges viták kereszttüzébe került Heritage-én merülhettek ilyen mélységekbe szívük választottjában. A Blazing Worldöt is hasonlóan sokat hallgattatnám a digitális polírhoz és a stúdiós trükkökhöz szokott fülekkel – szó szerint gyönyörűen szól.

A mű élvezetét természetesen komplett szövegi koncepció teszi teljessé, ami a 17. századi angol író, arisztokrata, tudós Margaret Cavendish művein alapul, melyek nem mások, mint tulajdonképpen a mai sci-fi előképei. A The Blazing World maga is az ő 1666-os (!!!) kiadású szatirikus utópiája, ahol a címbeli királyság az Északi-sarkon át érhető el, és azt beszélő állatok lakják. A lovecrafti atmoszférát csak fokozza Andrew Prestidge dobos borítófestménye, vagyis itt tényleg minden részlet aprólékosan ki van találva, és mindenben benne van a tagság keze. Beszéljünk arról végre, hogy milyen is a zene? Van benne kihívás bőven. A múlt század végének minden évtizedéből akad benne valami emlékezetes, legyen az prog, punk vagy horrorfilmes háttérzörej. A poszt előtagot mindegyik elé hozzáteheted akár, azzal együtt sem körvonalazódik a belefüleléssel kapható összhatás. Brad Mowen (szintén MMOB, természetesen) énekét is muszáj megemlíteni, mint ragyogó pontot a nagyszerűségben, ráadásul itt jóval megfoghatóbb dolgot művel, mint anyazenekarában. Műfajában az Osiris Club meglepően könnyedén hallgattatja magát, a produkciót túlzás nélkül fülbemászónak is mondhatnám.

Az egyenmaszkokban mutatkozó britek állítólag élőben is hasonlóan kiemelkedőt nyújtanak, tehát az érintettek ismerkedjenek bátran a névvel, és reménykedjenek erősen egy közeli koncertben. Én ezennel felírtam őket is az év végi listámra.