Koszos rockandroll, AC/DC-, illetve nagyon kicsit Motörhead-módra, a csapat vokalistája egy az egyben lenyúlta Brian Johnson ráspolyos orgánumát - illetve sokkal rosszabb nála. Az első dal még úgy-ahogy elmegy, bár négy percig húzva kicsit sok, utána annyira rokkandroll már, hogy egészen az ötvenes évekből lesték el a legalapabb alapr'n'r riffet és abból próbáltak dalt írni. Majd' öt percig elég unalmas egyetlen gitártémát hallgatni, nem?
|
megjelenés:
2004 |
|
kiadó:
Risestar Promotions |
|
pontszám:
1 /10 Szerinted hány pont?
|
És az egész lemez ilyen. A rockandroll alapú zenéknek elvileg arról kell szólnia, hogy felrázzák, felpezsdítsék az embert, még akkor is, ha ötszázhatvanezer ugyanolyan dalt hallottál már, ennek ellenére az egyébként német származású The Pharao's zenéjében kb. annyi az élet és a tűz, mint a két éve kiszáradt datolyapálmámban.
A hangzás is múltidéző, mintha a hetvenes években vették volna fel, aztán átmásolták volna hatszor a kazettát, majd azt rögzítették volna cd-re. Lemezen belül is hullámzó a minőség van csörgős meg tompa felvétel egyaránt, de jó. Vértelen, erőtlen, gyenge. Ráadásul pontatlanok is, mint a disznó.
Ócska AC/DC koppintás. Valaki kapcsojja már ki!
