Shock!

Liam Paris Howlett találmánya, a The Prodigy ma a legeladhatóbb brandek egyike az elektronikus zenei színtéren, konstans fesztivál-headliner pozícióját valószínűleg újabb kiadványok nélkül is még évekig megtartaná – hiszen tegye fel a kezét, aki nem megy le szívesen kutyába még ma is egy Firestarterre. Na jó, biztosan vannak azért néhányan, akik nem érik be csupán a '90-es évek termésével, és a nagyszerűen sikerült, 2009-es Invaders Must Die-t is rongyosra hallgatták már. A meggyőző előzmények után én kifejezetten vártam már az évek óta készülő új albumot, ami először How To Steal A Jetfighter címmel lett belengetve, majd az Ella Fitzgerald-dal (All Through The Night) nyomán végül The Day Is My Enemyre keresztelődött.

A friss anyagot feltéve az Invaders... világát kedvelőknek semmilyen földrengető meglepetésre nem kell felkészülniük, ha akadnak is alapvető különbségek az 'Enemyvel való összevetésben, azok csak sokadik hallgatásra, esetleg majd a booklet tanulmányozásával azonosíthatók. A végeredményből nehezen hallható ki, de állítólag ezúttal valódi „zenekari" munka folyt a stúdióban, magyarán a főkolompos Howlett Keith Flinttel és Maximmal együtt rakta össze most a talpalávalót. Ezzel kapcsolatban jelzésértékű lehet, hogy a megszokottnál kevesebbnek tűnik most az ének nélküli tételek száma, a refrének ráadásul szinte kivétel nélkül rendkívül erősek, takonyként ragadnak a hallószervekbe. Viszont metal, az ismét nincs. De még gitár is alig. Talán nem is baj.

Az 'Enemy igazi agresszor anyag lett, Howlették ráadásul kimondottan ötletesen lavíroznak az izgalmi faktor fenntartása érdekében. Nem csupán zenei téren magától értetődőek az utalások a tavaly már a huszadik születésnapját ünneplő Music For The Jilted Generation albumra, de annak középső ujjat lazán bemutató hangulata is egyértelműen visszaköszön. A Prodigy abból a rave kultúrából (itt tegyük egyértelművé, hogy rave-nek a szabadtéri partikat nevezték, műfaji meghatározásként nem létezik) nőtte ki magát, amelynek képviselőiben a '80-as évek végén a brit média és közvélemény a fennálló rendszer erkölcsi alapjainak megingatóit vélte felfedezni, és amelyre ez okból nem restellt törvényi erővel is rátámadni. A „magas kultúra" és a rendőrség által is üldözött raverek lázadása hallhatóan a mai napig ott visszhangzik Howlett fejében, és ez a zene a mindennapi kalóriaégetésen felül, ma is a frusztráció levezetésében lehet a legjobb társ.

Furcsa módon a négy lemez-előzetes single (Nasty, Wild Frontier, Wall Of Death és a címadó) egyike sem készíthette fel a hallgatót, hogy ilyen rettentő erős, aprólékosan kidolgozott pakkban kapjuk majd az új anyagot, lévén azok a dalok jobbára az Invaders... sablonjait hasznosították újra, és/vagy önállóan kevésbé voltak figyelemfelkeltőek. A friss album tizennégy tétele ezzel szemben teljes képet ad a Prodigyről, és kimondottan punnyadt pillanatokat egyáltalán nem tartalmaz. A sok határozott bólintás között pedig újdonságokra is felkapjuk a fejünket, legyen az a vérrokon dubsteppel kacérkodó, zseniálisan húzós Roadblox, vagy az alattomosan lopakodó Invisible Sun. Ha pedig igazán meg akarsz lepődni, hallgass csak bele a Medicine-be...

A The Day Is My Enemy várhatóan számos kirívó országúti gyorshajtás és az általános jókedv okozója lesz az idei nyáron, mert ez közel maximális teljesítmény az essexi haknikirályoktól, ami súlyban bizony veri az idei év rock/metal termésének javát is!