Shock!

A Project Hate MCMXCIX nem viccel. Az első három másodpercben hátrahőköltetett és felvetette velem a védőfelszerelést (bukósisak, azbesztkesztyű, fülvédő). Súlyos. Kb. olyan érzés volt elkezdeni hallgatni a cd-t, mintha óvatlanul belépnél egy ajtón, és azonnal lemetélné a fejed egy irgalmatlanul éles balta.

A zenekar 1998-ban alakult, egy évvel később már felvették első lemezüket, amit még négy követett (a 2005-ös az ötödik a sorban). 2001 óta Mieszko Talarczykkal (Nasum tag volt, a srác a tsunami áldozata lett) dolgoztak a stúdióban. Jöttek közben új tagok is, hogy tudjanak koncertezni. Tavaly pedig felvették a most hallgatott lemezt, már Dan Swanövel (aki a korai lemezeken dolgozott együtt velük), ráadásul most nem Lord K basszusgitározott a lemezen, ahogy eddig, hanem vendégként meghívták az Evergreyből Michael Hakanssont, aki tökéletesen beleillik ebbe a komor, mégis felkavaró zenei világba. Ez annyira jól sikerült, hogy Michael azóta teljes jogú tag itt is.

A zene totálisan behatárolhatatlan, egyrészt a hörgés miatt death alapjai vannak, ehhez jön Jo Enckell angyali éneke, a szintetizátortémák némi éteri hangulatot is hoznak, a dob programozott, tehát egyfajta gépies, rideg hatást is beépítettek az egész zenei világba. Néha elég indusztriális hatást érnek el, máskor meg mintha valami apokaliptikus túrára invitálnának, mondjuk egy kolosszális vulkánkitörés közepére. Furcsa módon egyes részei olyanok a zenének, mintha az Evergreyt még jobban bedurvították volna, ugyanaz a feszesség bujkál a témákban, a darkos, sötét hangulat meg mindkét csapatban megvan. Azért a TPH-ben jóval több a death hatás, de valahogy ennek a stílusnak az izgalmas részeit kombinálták össze totálisan elütő zenei megoldásokkal.

A dalszövegekbe még nem mélyedtem el, de ahogy nézem valami koncept-dolog lehet a háttérben, enyhén szólva kereszténység-ellenesek. Akit zavar a téma, ne olvasson bele, a hörgést úgysem lehet érteni, de kár a zenét veszni hagyni ilyen balgaságok miatt. Akit zavar a hörgés, annak ott van a női ének és fordítva. Mondjuk aki mindkét fajta vokálstílust kedveli, annak lesz inkább csemege a lemez, kevésbé toleráns hallgatóknak nem való. Pedig érdekes, izgalmas zene, megéri a ráfordított időt. Igaz a hosszú dalok (8 percesek átlag) miatt némelyest nehezen emészthető a dolog, elsőre picit talán fárasztó is, de ha a hatodik nótához megérkezik az ember, mindezek ellenére fel tud rázni a kábulatból két pillanat alatt. Tény, hogy az experimentális zenék kedvelőihez szól a lemez.

Ez is afféle album, amit végig kell hallgatni, csak úgy fejti ki hatását. Egyelőre zsibongok a zenétől és egyre hangosítom és hangosítom... Ha előbb kattanok rá erre a lemezre, az év végi listámba is simán bekerülhetett volna. Az meg nem kétséges, hogy - stílszerűen - pokoli kíváncsi lennék, élőben mit produkálnak. A pontszámom meg az alap kilencesről felcsúszott tízre. Mert megérdemlik.