A The Red Death egy Edgar Allan Poe novella után kölcsönözte a nevét és 2002-ben alakultak vala, Bath-ban, New York államban. Akkor még thrashes hc-t játszottak. Aztán ahogy a divat szele fújdogált, úgy változtak, fejlődtek ők is. 2003-ban megjelent egy három dalt tartalmazó demójuk, majd mindenféle tagcsere után még egy demót készítettek, négy dallal. Aztán turnéztak kicsit és rajongókat gyűjtöttek, ahogy azt illik.
Aztán egy hat dalos EP jött ki tőlük 2004 nyarán egy független kis kiadónál. Aztán megint tagcseréltek. Szinte már követhetetlen, hogy ki kicsoda miért és hova. Végül a Metal Blade szerződtette őket, hogy felvehessék a most tárgyalt lemezt. Most meg turnézni szeretnének. Nagyon. Egyébként még mindig thrashes hc-t játszanak. A cd-re tíz irgalmatlan dalt vettek fel, érthetetlen ordibálással, tikatikával, sok-sok riffel. Ahogy azt illik.
Sokat hallgattak At The Gates-t, ez hallatszik. Tompa Lindberget is. Ez is hallatszik. Kicsit talán pont ezekért megint az egyéniség hiánya az, ami kiütközik. Viszont dallamos gitárszólókat biggyesztettek a dalokba, ami javukra írandó. Sebességileg folyton átlépik a 120 km/órát, nem nagyon szeretik a balladákat és a középtempót sem túlzottan. Gyorsak, mint egy megvadult orrszarvú. Olyan trappolósan iramlósak néha.
A négyes dal öblös hörgése és death metalizálása eléggé meglepett, bár visszatérnek még dalon belül az előző világukhoz. Azt meg visszavonom nyomban, hogy nem szeretik a balladákat, az ötödik dal épphogy nem az, tiszta érzelemcsomag az egész - legalábbis valószínűleg annak szánták. Bár az édes-bús gitárpilinckázás valahogy inkább vicces számomra, mint megindító. Ők sem bírják sokáig, a dal felénél újra belendülnek. De úgy látszik megbolondult a csapat, mert a következő nótát megint nagyon dallamosan kezdik, igaz ez nem baj, legalább picit próbálnak kievickélni a szűkre szabott skatulyáikból. Innentől kezdve már tiszteletbeli svéd zenekar is lehetnének akár.
Fogalmam sincs, miképp értékeljem pontilag a lemezt, mert bár nem annyira kiszámítható, mint elsőre gondoltam, de valahogy nem ragadtak meg a dalok, a hörgést/üvöltést meg kifejezetten untam, egysíkú, mint Petőfi Sándor szerelmi költészete. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy cél és értelem nélkül zúznak.
Asszem, szigorú leszek, mivel tömegtermelés van ebben a stílusban is. Ez bizony közepes, kéremszépen.
