Vajon milyen szólólemezzel rukkolhat elő egy progresszívnek mondott metal zenekar énekese? James LaBrie óta tudjuk, hogy a válasz erre az anyazenekar egy lebutított, vagy eufemizmussal élve: direktebb verziója. Ám a Dream Theater jellegzetes témázgatásait a metalcore dallamos zúzdájával keverő Between The Buried And Me dalos pacsirtája képes volt meglepni – ellentétben nevesebb kollégájával.
Már a borító is sugallja, hogy itt érdemes lesz a pamutsálat nyakunk köré kanyarintani, az egykoron még apáinkat esőben-sárban szolgáló, mára (ál)értelmiségi egyetemisták szimbólumává züllesztett szimatszatyrot vállunkra vetni, s kezünkben a pohár kakaót kavargatva nekiállni a Pulse névre keresztelt experimentális/avantgárd/kísérleti pop/jeti-szelídítő zene elmélyült analizálásához.
Aki nem zárkózik be a torzított gitárok és kétlábdobok intenzív, de egy idő után szűkké váló világába, s próbát is mer tenni Thomas Giles debütáló anyagával, annak valószínűleg hamar be fognak ugrani olyan nevek, mint Devin Townsend, Mike Patton, Trent Reznor vagy épp a Radiohead. Vagyis a Pulse azt a fajta beskatulyázhatatlan zenét rejti, ahol az elektronikus kütyük tökéletesen megférnek az analóg hangszerekkel, s ahol nem zavaró, ha különböző stílusok motívumai és hatásai keverednek egymással.
A direktebb, rockosabb darabok közé tartozik a nyitó Sleep Shake, mely a Porcupine Tree-hez hasonló letisztultságával remek indítás, a következő, némileg szokatlanabb Reverb Island hallgatása közben pedig az Ayreon hangulatvilága rémlett fel előttem. Van itt persze keményebb dal is, a Medicben végre kibújhat a bőréből a zenei agy, és a riffekre rásüvölthet a tőle megszokott módon. Aztán a nyilvánvaló tételek mellett akadnak olyanok is, ahol az elektronika az úr. A Catch And Release trip hopos, effektekkel terhelt szerzeményének befogadásához már komolyabb nyitottság szükségeltetik, a Reject Falicon megkedveléséhez pedig nem árt a Nine Inch Nails szeretete sem.
Mindezek mellett pedig van az anyagnak egy harmadik síkja is, ahol a hallgató megpihenhet, idegei kisimulhatnak. A Mr. Bird zongorás merengése, vagy a Scared nem kevés Beatles érzést tartalmazó akusztikus gitárral kísért andalgása nemcsak fontosak egy ilyen eklektikus lemezen, de a helyes elhelyezésükkel a visszafejlődő emberi agy felfogóképességét is megkönnyítik. Azért Giles mesternek mégis sikerült egy olyan dalt felöklendeznie lemezére, amit kénytelen vagyok unos-untalan továbbléptetni. Ha végül arra kárhoztatok, hogy újra és újra reinkarnálódjak, s ezernyi életet éljek le, akkor se fogom soha megérteni, mi a fene olyan izgalmas a kiherélt énekhangban. Az egy dolog, hogy a Hamilton Anxiety Scale egy végtelenül giccses szám, de miért kell még tovább rontani a helyzetet a Muse-t idéző idegesítően nyavalygós énekkel? Szerencsére még eme aprócska baki sem tudja igazán elrontani a lemezt, Giles hallhatóan szabadon lubickolhatott saját ötleteiben, amikből azt valósíthatott meg, amihez csak kedve szottyant.
A Pulse-hoz hasonló műveket azért nehéz értékelni, mert lényegük abban áll, hogy az adott művész tökéletesen ki tudja magát fejezni mindenféle korlát nélkül, vagyis ennél személyesebbet alkotó nem adhat ki kezei közül. Épp ezért objektíven szinte lehetetlen megközelíteni ezt a fajta muzsikát; vagy egy húron pendül a hallgató a művésszel, vagy nem. Engem túlnyomórészt sikerült meggyőznie Thomas Gilesnek, színes és számos felfedeznivalót kínál első szólólemeze, amelyet egy hajszálnyival még izgalmasabbnak is tartok, mint anyazenekarának produkcióit.
Hozzászólások