Rögzítsük is mindjárt a tényeket: mindig kedveltem a TNT lemezeit, de sose voltam szerelmes beléjük. Nagyjából követtem, mi történik velük, de sose lett volna választott témaköröm Egri János műsorában. Bírtam Tony Harnell hangját, utána Tony Millsszel sem volt bajom, és igazából a mostani frontember, a mágikusan vicces hangzású névvel bíró Baol Bardot Bulsara is megállja a helyét, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a főnök, Ronni Le Tekro eléggé ragaszkodik egy bizonyos hangszínhez, ezért nagy meglepetés igazán nem érheti a mindenkori TNT-fogyasztót.
Ha szépen sorra vesszük, milyen tartalmú és hangzású produkciók születtek a norvégok műhelyében, megállapítható, hogy a sajátos dallamok és Le Tekro meglehetősen egyedi, szórakozott, bolondos stílusa uralkodik, és egyre inkább a popos világ bontakozik ki a dalokban. A pop itt azonban nem jelent színvonalcsökkenést, sokkal inkább egy könnyen befogadható, könnyen fülberagadó irányt takar, ha úgy tetszik, rádióbarátabb lett a csapat az évek előrehaladtával.
Nem voltam ott a stúdióban ezúttal sem, így nem tudom, mennyi digitális és analóg trükk szerepel a dalokban, miből állt a produceri munka, de minden úgy szól, olyan tisztán és etalonszerűen, mintha minden egyes hanghullámot szoftverrel terveztek volna meg, gondosan kimunkálva. A lemeznyitásként érkező We're Gonna Make It gitártorzítása is erről árulkodik, a vokálok egymásra feszítése szintén, és szinte kutatni kezdtem az emlékeimben, hol hallottam én már ezt a dalt korábban, de persze sehol, simán csak száz ismerős mintát szólaltatott meg bennem.
A Def Leppardtól, vagy inkább Mutt Lange-től megismert ezersávos felvételi módszer jegyében folytatódik az album, a Not Feeling Anything riffje, vagy épp a verze simán származhatna az angolok fiókjából, cseppnyi AC/DC is felüti benne a fejét. Bulsara magasai eleve TNT-hagyományápoló jellegűek, ez a vokálsávokban kiválóan ki is van domborítva. Gyakori, hogy három-négy szólamban hallható a spanyol úriember, viszont ennek kivitelezése egyáltalán nem lehetett újdonság számára, hiszen az elbeszélések alapján rengeteg hangalámondásos munkája volt már korábban, sok Disney-rajzfilmet is szinkronizált. Talány, hogy ennek mennyi haszna volt a TNT szempontjából, mindenesetre stúdiós performansza nagyon meggyőző, elődei munkásságához teljesen méltó a teljesítménye. Ronni pedig a számok során hallhatóan ki is használta az énekes adottságait. Akár alapvető rockdalról van szó, mint a Fair Warning, akár nyálgenerátorról, mint a Tears In My Eyes, Bulsara bejárja a Harnellre jellemző magas hangfekvéseket gond nélkül (tudjuk, a stúdióban varázslók ülnek), viszont meggyőző a középfekvés is.
De hogy ez mégis egy TNT-lemez, és senki más adhatta volan ki ezt az albumot, az Ronni Le Tekro szenzációsan lökött gitárjátékának köszönhető. Úgy bánik a hangszínekkel, a tremolóval, a tompított pengetéssel, ahogy senki más, emellé jön még az a tonnányi harmónia, amik a Beatles és az ABBA örökségét hordozzák magukban. Az It's Electric dallamaiban tobzódnak a rétegek, szinte a riff, a vokálok, a nyúlfarknyi szóló, az akusztikus gitár, a beleszőtt puszi is külön figyelmet érdemelnek, de így is simán egységes dallá áll össze az egész.
Amit azért hiányolok a XIII-ról/ból, az a szikárabb, vagy inkább direktebb hangvétel. A Get Ready For Some Hard Rock például sokkal többet tudna nyújtani egy más megfogalmazásban, mint az itt szereplő kivitel. Nem kellenek rommá torzított gitárok, kétlábdobok, de némi nyomaték nem ártott volna, mint ahogy mondja is a szöveg közben: make solid groove and a heavy bass, make a riff all in your face... Igen, a nyilvánvaló dallamorgia és az ügyesen megkomponált részletek sokasága között a karcos felület le lett polírozva, hosszabb távon – vagyis a lemez végéig – viszont hiányérzet támad a hallgatóban. A People, Come Together ilyesmi súlyt hordozhatott magában a demókon, mint amiről írtam, önmagában azonban nem csökkenti a hiányérzetemet.
A dicsérő szavak ellenére igazából nem tudom hova tenni a rendszeremben ezt a kiadványt. Kell hozzá egy megfelelő hangulat, annyi biztos. Kell hozzá lazaság, kell hozzá jó minőségű hangcucc, hogy a megszólalás minden áldását lehessen élvezni, illetve igényel némi odafigyelést, mert nagyon finoman vannak kidolgozva a szerzemények. Lehet, ebben a lemezt tökéletesre keverő Tommy Hansennek is szerepe van, mindenesetre a technikai kivitelezésbe lehetetlen belekötni.
Nem kizárt, hogy ez a TNT karrierjének utolsó alkotó kiadványa, ám ha így lenne, akkor is remek lezárása ez a sokszínű norvég csapat pályafutásának. Életem első fél pontját adom tehát a végére.
Hozzászólások