Kedvelt mondásom, miszerint óriási különbség van aközött, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik. A Tomahawk remek példa arra, hogy milyen az, amikor összeáll három-négy (mikor éppen mennyi) nagyon okos zenész, hangszereik-hangszálaik mesterei mindannyian, akik emellett történetesen imádnak hülyéskedni is. De beszéljenek helyettem a következő nevek: Faith No More, The Jesus Lizard, Helmet, Melvins és Cows. Illusztris, ugyanakkor felettébb rémisztő névsor ez, aki ebből a közegből érkezik, az tuti nem normális, és minden bizonnyal hallgatóját is az őrületbe kívánja kergetni. Nem is nagyon lehetett más gondolata Mike Pattonnak, Duane Denisonnak, John Staniernek és Kevin Rutmanisnak sem, mikor az ezredfordulón életre hívta a Tomahawkot.
Ehhez képest az első két korong még egészen könnyen emészthetőre is sikeredett (minden relatív persze, egy Toto rajongó minden bizonnyal már ezektől is sugárban hányt volna), hogy aztán a 2007-es datálású, már Rutmanis nélkül trióban készített, indián (csak azért sem írok őslakos amerikaiakat) tematikájú Anonymous lemezen végképp elszabaduljon a pokol. Helyenként Mr. Bungle-módra embert próbáló lemez volt az, hirtelen témaváltásokkal, idegtépő betétekkel, és ha igazán őszinte akarok lenni, bizony én sem kötöttem vele soha barátságot. Kíváncsi voltam viszont, hogy mire mennek azzal a Trevor Dunn-nal, aki Patton egyik legrégebbi harcostársa, alapító tag a Mr. Bungle-ben és a Fantomasban is, sőt, néhány éve csatlakozott az úgyszintén nem éppen épelméjűségéről híres Melvins tagságához is, hogy ragyogóvá varázsolja annak Freak Puke elnevezésű tavalyi lemezét.
Az aranyos állatkák képével díszített Oddfellows pedig – ezen előzmények fényében teljességgel megdöbbentő módon – a kvartett eddigi leginkább hallgatóbarát munkája, helyenként kimondott slágerekkel. Például a szomorkás hangulatú, sajátos szerelmes dalként is funkcionáló I. O. U., vagy akár az ikertestvérének tekinthető lassú és teljesen nyugis A Thousand Eyes túlzás nélkül bármikor lemehetnének a rádiókban is, ha azok nem csak és kizárólag mocskot lennének hajlandóak leadni. Pláne, hogy Mike Patton tényleg olyan énekdallamokat hoz a refrénben, amiket igen nehéz kitörölni a fülből. De számomra a maga módján mind a klipesített, remek ritmusú és a refrénre szinte szétrobbanó Stone Letter, mind pedig a Trevor Dunn idegbeteg basszusjátékára épülő I Can Almost See Them is igazi, hamisítatlan slágerek, előbbi kábé a legnagyobb az idei évben mindezidáig. De mondhatnám akár a sejtelmes, és szinte már önkarikatúra-szerűen popos énekkel ellátott Baby Let's Play ___-t is, korábbi lemezeiken szinte nagyítóval kellett keresni az ennyire könnyed pillanatokat.
Aztán persze van egy másik arca is a négyes negyedik lemezének, ami már nem annyira könnyű falat: a nyitó címadóban például az a hótrészegen dülöngélő, tipikusan Denisonos gitártéma nekem bizony helyből egy Melvinsszel jammelő Jesus Lizardot juttatott az eszembe, az igencsak elektronikus, bugyborékoló énekű White Hats/Black Hats pedig a FNM legborultabb pillanatait, Patton ebben a szokásos üvöltéseket is szépen hozza. De a legborultabb egyértelműen a lemez közepe: a Rise Up Dirty Waters megint rettentő Melvinses, Patton játssza a hülyét, miközben zenésztársai valami végtelenül kifacsart rockabilly futamot húznak a talpa alá. De hasonlóan egyszerre kerge és szigorú az újfent Patton egykori világverő zenekarát felidéző The Quiet Few, vagy a South Paw/Waratorium páros, amik meg igencsak a Helmetre hajaznak, hogy azért az überdobos Stanier egykori bandája se maradjon már ki a szórásból. Ez utóbbi amúgy számomra a lemez másik legkedvesebb tétele a Stone Letter mellett, valami kegyetlenül fogós lett! A korongot végül a Typhoon zárja, ami mintha kicsit a punk rockot mímelné, persze kellemesen kifacsarva, hogy mégse legyen már annyira egyértelmű a dolog.
Tényleg az a legeslegjobb ebben az egészben, hogy ez a négy ember rettentően tud zenélni, és minden gúnyos beintésük, pimasz grimaszuk ennek fényében telik meg igazán tartalommal. Figyelembe véve továbbá, hogy Patton még mindig lényegében bármit képes megcsinálni a hangjával, valamint, hogy a lemez nem is szól rosszul, nagyon-nagyon meglepődnék, ha az Oddfellows nem kúszna fel az évvégi listámra. Alig hiszem, hogy ez a négy dilis valaha is képes lesz ennél közérthetőbben megfogalmazni azt, amit a világról gondol - és én sem leszek képes érthetőbben elmondani, hogy miért szippantott magába teljesen az Oddfellows olyannyira, hogy néhány hete semmi mást nem is hallgatok. De talán nincs is rá szükség.
Hozzászólások