Shock!

Tomas Bodint leginkább a The Flower Kings billentyűseként ismeri a világ - így mi is. Az előző korongja, a billentyű-orientált Pinup Guru nem igazán nyerte el a tetszésemet, annyira sosem voltam híve a fekete-fehér lapocskáknak, hogy egy teljes lemeznyit képes legyek meghallgatni ilyesmiből.

Az I Am már teljesen más vizeken evez, egyrészt konceptalbum, vagyis rockopera, másrészt több zenésszel készült, így értelemszerűen több hangszerrel is. Marcus Liliequist dobol, aki a virágkirályokban Csörsz Zoltán helyére került, gitáron Jocke JJ Marsh játszik, aki Glenn Hughes mellett szokott volt pengetni. Andres Jansson az énekes, néha vokálozik Pernilla Bodin, aki Tomas felesége és Helene Schönning is besegít ez utóbbi tevékenységbe. Mármint az éneklésbe, nem Tomas feleségének levésébe.

A történet a lehető legegyszerűbb: egy ember története születésétől haláláig. Sajnos a szövegeket nem olvastam, de nyilván az emberi érzelmek, értékek jelentik a fő mondanivalót. No meg az élet értelme. A zene értelemszerűen egyfajta, akár epikusnak is mondható ívet követ, ami a tartalmi mondanivalót kiválóan festi meg hangok által.
Három dal található a cd-n, igaz ezek mindegyike több részre osztódott. Zeneileg a Pink Floyd The Wall-ja, David Bowie Ziggy-periódusa és a Deep Purple hatásaiból tevődik össze Tomas bevallása szerint, és ezzel teljesen egyet kell, hogy értsek: abszolút felfedezhető mind a három zenei karakter ezekben a nótákban. A Deep Purple - és Ian Gillan - kapcsán nekem eszembe ötlött még Gillan Jézus Krisztus Szupersztáros szereplése is, helyenként az előadásmód hasonló. Bár az énekstílus legtöbbször inkább David Bowie-t idézi, főleg a helyenként előforduló hisztérikus énekstílusnál.

A finom jazzes, hetvenes évekbeli prog zenéken alapuló muzsika teljesen magával tudott ragadni, először kicsit fáztam ettől a három hosszú tételtől, nem gondoltam volna, hogy ahogy végighallgattam a cd-n, azonnal újra el is kezdem elölről. Pedig de. Hallgattatja magát, nem hivalkodó módon cseni be magát az ember fülébe. Érdekes, izgalmas szólókat hallhatunk a lemezen, és nem felejtődött el szerencsénkre az sem, hogy alapvetően Dalrészletekből áll ez a gigantikus mű. Tomas Bodin néha teljesen meglepő hangszíneket használ, templomi orgonát, mikor inkább valami halk szintis aláfestést várna az ember, igaz ettől meglehetősen monumentális lesz a zene egésze. Érdekes módon az egyik kedvenc részem a második tétel nagyon finom jazzes világa, itt sem a magamutogatásról szólnak a hangszerek (illetve a zenészek), hanem a hangulatokról.

Egy nagyon furcsa dolgot fedeztem fel, ami mellett nem tudok elmenni, és amit nem egészen értek, hiszen klasszis zenészek dolgoztak a lemezen. Az első tétel 9:22-nél az énekes hangja olyan szinten elcsuklik, ami enyhén szólva botrányos. Érezhetően nem bírja ezeket a magas hangokat, erőlködik, nem jön ki tisztán, erősen a hang. Hú, nagyon csúnya, hallgassátok. Simán pontlevonás jár érte. Meg sárgalap.

Ettől eltekintve nem találtam kifogásolnivalót, szívesen hallgatott korong lesz nálam most, és később is. Bár nem hiszem, hogy klasszikus lesz a rockoperák között, mindenképpen érdemes megismerni aki kedveli a történetmesélős, hömpölygősen finom zenéket.