Shock!

Tracii Guns a világ leglazább gitárosa az én olvasatomban, az L.A. Guns Cocked And Loaded lemezével és a korabeli interjúkkal egyből levett a lábamról. Ezt követően a Hollywood Vampires is letaglózott azzal a piszkos nyegleséggel, ami áradt a zenéből, de hát jött a hajkorszak vége, és az L.A. Guns is tapogatózásba kezdett a lekapcsolt lámpák miatti félhomályban. Törvényszerűen jöttek a zenekari tagok közötti súrlódások, a sikertelenség, fáradtság miatti kifulladás, Tracii Guns pedig hol punkba, hogy metalba fojtotta zenei elképzeléseit. Bevallom, nem is nagyon volt kedvem követni éveken át, de nemrég felbukkant egy új formációban, amelynek mintái hallatán óvatos érdeklődésbe kezdtem.

Barátunk körülvette magát fiatalabb és idősebb zenészekkel, és megalakított egy pőre rockbandát, amely a saját örömére zenél. Bemutatkozó lemezük pont úgy kezdődik, mintha Santana akarná eljátszani a Smoke On The Watert kubai zenekarával. A hangzás a '70-es évek végét idézi: polírozatlan rock, erősen búgó basszussal és ízlésesen kongó pergővel. Jóformán három hangból áll a téma, minimál riff erősíti az alapokat, nem nehéz elképzelni a trapéznadrágot, a virágmintás ingeket, a dögmeleg koraestéket fesztiválokon. Igazából nem történik semmi, csak megy a háromhangos riff, és kész. Oké, ne is keressünk értelmet egy lazulós pincerockban, de a második – The Wich című – szám szintén minimalista megközelítése már gyanakvóvá tett. Mi fog kisülni ebből? Itt már az ének is kissé elhagyja magát, acsarkodós kántálásba hajlik, kocsmai hajnalokon artikulálnak így a maradó vendégek. Nevezhetném akár pszichedeliának is, ha úgymond művészi oldalról közelíteném meg a dalt, de ha ilyenhez nincs kedvem, akkor csak szimplán vacaknak mondanám.

Nagyon nem lehet variálni a jelzőket a továbbiakban sem. A Sugar Mama címet viselő tétel is folytatódik a szeptim akkordos hangzású hippirock stílusában, amelynek közepén előkerül egy tipikus Tracii-féle gitárszóló, majd egy ének-gitár felelgetős közjáték, aztán a Sugar Mama kántálás a végtelenségig. Az első valamirevaló alkotás a negyedik dal, egy melankolikus, de nagyon kellemes darab, a The Sound. Ezzel a videóval léptek színre egyébként, és hittem el, hogy lesz súlya a produkciónak, de nagyon úgy tűnik, süllyesztő lesz a vége. A dalra visszatérve annyit ki lehet emelni, hogy refrénje szépen megül a fülben, és nincs szétrikácsolva az ének. Scott Foster Harrisnek valójában nincs rossz hangja, de képzettségről már nem beszélhetünk. A visszafogott tempót tovább fékezi a Jealous Of The Rain csendessége, amely már-már annyira retró, hogy beugranak a kopott celluloidszalagokon feszengő hippik, ahogy napoznak a mezőn, domboldalakon. De nézzük a jó oldalát: hangulatfestésből jelesre vizsgázott a brigád. A folytatásban sem szakad le a fejünk a tempótól, mélázós témákkal fáraszt minket az Úriemberek Társasága, slide-olós gitárok, alig észrevehető Hammond kíséretében elmélkednek zenészeink a női nem szépségéről.

Kerestem, kerestem a megfejtést ebben a lemezben, és lehet, hogy van is valami benne, de nem találtam. Meglehet az is, hogy ezek a fiúk semmi mást nem akartak az ég világon, mint szuperül érezni magukat, és mintegy mellékesen rögzítették a jó hangulatukat, de a mesékben már nem hiszek. Főként akkor nem, ha a jókedv olyanokban nyilvánul meg, mint a Taste Your Fear, egy borzalmasan lehangoló darab. Itt az ének hasonló, mint amikor Ville Valo szomorkodik, még a gitár is búsan visszhangzik. Gyorsan léptettem is tovább, pedig ahogy fentebb is említettem, jókora előnyből indul a főszereplő. Van a lemezen egy vidámabb szám is, ami a hangulatot oldandó úgy kell, mint a falat kenyér, de hát sajnos erre se tudok mit mondani, 2013-ban engem nem tud lenyűgözni egy 1968-as hangzású bohém dal, ami ráadásul semmi különöset nem mutat fel sem dallamában, se egyéb vonatkozásban.

Az album tizennégy dalt vonultat fel, ami összességében rettentő hosszúnak tűnik. A Without You című Mariah Carey Badfinger feldolgozás különösen büntet ráadásul. A lendület és a kiemelkedő dalok teljes hiánya miatt az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ezt minek? Kinek hiányzott ez a lemez? Lehet, hogy ehhez a gyűjteményhez kellene valamiféle tudatmódosító szer, viszont az azokban való jártasságom tökéletes hiánya miatt ezt nincs módomban megítélni. Tracii Gunsszal szembeni elvárásaimat azzal érzékeltetném, hogy legalább úgy várom a Phil Lewisszal való összeborulást és a '89-'92-es korszak megidézését, mint a széles közönség a Slash – Axl páros újbóli egymásra találását. Persze lehet önállóan is nagyot dobni, de a jelek nem erre utalnak. Tracii Guns ettől függetlenül kegyetlenül hanyag marad, és csakis a legjobbakat kívánom neki.