A svéd Tribulation legutóbbi lemeze, a The Children Of The Night simán az utóbbi évek egyik legizgalmasabb metalprodukciója volt, jól be is vágtam rá a tízest csaknem három éve, és azóta sem érzem úgy, hogy túlértékeltem volna. Egy ilyen friss, roppant kreatív és hatásos mestermű után mindig kétesélyes a folytatás, és bennem is rejlett némi félsz, hogy sikerül-e majd hasonlóan érdemit mutatniuk a Down Below-val. Hosszú hetek ismerkedése után egyértelműnek tűnik, hogy az új dobossal megerősített banda negyedik soralbuma nem múlja felül az elődöt, viszont saját jogán is megérdemli a figyelmet.
Nehéz lenne összefoglalnom, miben tér el ez a lemez a Childrentől. Annyi bizonyos, hogy a Tribulation jellegzetes stílusa nemhogy módosult volna, hanem még inkább kikristályosodni látszik: legutóbb egyértelműen rátaláltak egy olyan ösvényre, ami csakis az övék, most pedig bátran továbbmentek rajta. Ez ugyanakkor óhatatlanul is a muzsika még befogadhatóbbá válásával járt. Ha nem hangzana ez hülyén ebben a zenei közegben, akár még slágeresedést is mondhatnék. Vagyis egyértelműen visszavettek egy fokozattal a szövevényességből, kevésbé sűrű, gyorsabban fogható a zene, mint legutóbb. Mivel abszolút nem vagyok a dalcentrikusság ellensége, a zenekar stílusát meg nagyon kedvelem, így természetesen tetszik a lemez, még ha nem is érzem annyira elementárisnak, mint az előzőt. Viszont garantáltan lesznek, akik már túlzásnak érzik majd a Down Below-t – igaz, az extrémmetal-puristáknak alighanem már a legutóbbi lemez is messzebbre kalandozott a forrásvidéktől a kelleténél.
Ha nem hallottál még Tribulationt, egy olyan bandát képzelj el, ahol a mai napig teljesen egyértelmű a death metalos kiindulópont, viszont mindezt teljesen organikusan és magától értetődően, mindenféle erőltetettség nélkül dobják fel gótos, blackes, tradicionálisan heavy metalos, sőt, klasszikus rockos elemekkel. Utóbbiakat persze elég jól álcázzák, de attól még ott vannak... És ami a legfontosabb, a zenekar baromi avatott kézzel tud dalokat írni. Másképpen persze nem is lehetne működőképes ez az eklektikus, roppant markáns atmoszférával rendelkező zene.
Akárcsak a The Children Of The Nighton, úgy a Down Below-n is megbízhatóan végigjárják a saját skálájukat, csak éppen kicsit direktebb formában. Az ember nem is gondolná, hogy 2018-ban lehet még bármi érdekeset mutatni azzal az alapra vett, ezerszer hallott heavy metalos riffeléssel, mint amit a nyitó The Lamentben elsütnek, de annyira okosan díszítik fel a témákat, hogy sikerül nekik, a dal tokkal-vonóval együtt működik, a halálmadár refrén is simán briliáns. A Nightbound szakasztott olyan, mintha valaki a korai The Cure-t próbálná meg átültetni hörgős, darkos-gótos metalba – amennyire rosszul néz ki ez így leírva, olyannyira meggyőző hallgatni. A Lady Death sem nélkülözi ezt az érzésvilágot, delejezetten dülöngélő gitárjainak köszönhetően mégis fémesebb ízt kap, és megint nagyon gyorsan az agyba ül. Akárcsak a kimértebben kavargó Cries From The Underworld vagy a grandiózus, gyönyörűen építkező gitárfutamokkal felturbózott The World. Aztán persze akadnak még gigászibbra szabott tételek is: már a gyorsan kezdődő, majd gyönyörűen visszafogott, tökéletes felépítésű Lacrimosa is meggyőző, de a szokásosan kísérteties kriptaszagba sajátos szomorkásságot csempésző Here Be Dragons finálé talán még ennél is jobb, igazi csúcspont.
Adam Zaars és Jonathan Hultén gitármunkájának eleganciáját továbbra is csak dicsérni tudom, akárcsak a lemez filmzenéket megszégyenítően monumentális atmoszféráját, amelytől egyszerűen nem lehet szabadulni. Johannes Andersson hörgése is egyre markánsabb, karakteresebb, és szépen is szól az album, az új dobos, Oscar Leander ugyanakkor kicsit mintha kevésbé töltené be a teret, mint elődje, Jakob Ljungberg. De ez akár koncepció is lehetett, tekintettel a dalközpontúbb megközelítésre.
Igazából nem tudok mibe belekötni, nagyon tetszik az anyag, és csak azért nem adok rá maximális pontszámot, mert a Childrent azért erősebbnek, jelentőségteljesebbnek érzem. Viszont a Down Below így is simán ott lesz 2018 legjobb metallemezei között, szóval ha esetleg eddig kimaradtak volna, most is bátran ajánlom, hogy ismerkedj meg a Tribulation stílusos, kreatív és roppant hangulatos vámpírmetaljával.
Hozzászólások
Hol láttad őket 6x, és melyik volt a legjobb?
Bármennyire is szeretném szeretni, nem megy. Ez nekem egy nagy nulla az előző lemezhez képest. Minden dal azért ott sem tetszett, de itt egytől egyig az összesen el tudnék aludni, sehol egy dallam, amire felkapnám a fejem, vagy egy riff, ami emlékezetes lenne (talán a Nightbound fő témáját leszámítva).
Töltelék riffek egymásra pakolva, talán ha egy témát fel tudnék idézni az egészről, ezzel szemben pedig az első 3 lemezen profi, fülbemászó és egyedi témáik voltak.
Nyilván nem vártam, hogy felülmúlják az előző két korongot, de ennél azért bőven többet vártam. A dobos pl különösen gyenge teljesítményt nyújt a többiekhez képest (a kinézetéről ne is beszéljünk).
6x láttam élőben, úgy még mindig hasítanak, de ez a lemez kapufa. Reméljük a következőre jobban összeszedik magukat (van egy sejtésem, hogy a kiadó határideje végett lett ez olyan, amilyen).
A fentiektől függetlenül korunk egyik vezető u.g. zenekara, ez nem képezheti vita tárgyát.
Biztos, hogy az aztán tényleg szentségtörés lett volna, de szerintem ez a fajta megközelítés néhol már igényelné a dallamos éneket (pl. a Nightboundban). Bár a gitárok pont úgy szólnak, mintha azok "énekelnének".
A tCotN-nál valahogy szervesebben volt része a hörgés, itt pár dalnál azt érzem, hogy azért hörög, mert hörögni _kell_. De ez biztos azért van, mert szellősebb lett a zene.