Shock!

„Ki lakik ott keleten? Szexuális Zaklatás P...Panda." Elnézést egyre növekvő infantilizmusomért, de nekem bizony az új Turbonegro lemez címéről az a South Park rész jutott eszembe, amiben Pityu, a Szexuális Zaklatás Panda, szerepébe kissé beleőrülve, és teljességgel feleslegessé válva a Kiégett Kabalák Szigetére kerül. Én pedig előzetesen azon morfondíroztam magamban, hogy vajon vele tart-e majd a Turbonéger legénysége is? Hiszen minden lehetőség adott volt a bukáshoz: két éve derült ki, hogy a seggrakétázás és mindenféle vidám mentális betegségek koronázatlan királya, Hank von Helvete sátánhozzádot intett egykori társainak, és – figyelembe véve, hogy nem is annyira egy énekesről, mint inkább egy igazán emblematikus frontemberről van szó – ezek után egy lukas garast sem adott volna senki a TRBNGR további sorsáért. 

Pedig a többiek bizony szépen együtt maradtak, és nem is kellett hozzá sok idő, hogy megtalálják Pokoli Hank utódját, az elődjéhez hasonlóan szintén nem kissámli fizimiskájú The Duke Of Nothingot (leánykori nevén Tony Sylvester), és gyorsan össze is rántottak tizenpár új Turboslágert, amiből tíz került fel erre a szexuális zaklatásos lemezre. És hogy mit csinált mindeközben Hank? – hát elég sok mindent, például megtisztult, megtért, összeállt Tim Skolddal és kiadott egy csapnivalóan sikerült lemezt Doctor Midnight & The Mercy Cult fedőnéven. De vissza Happy-Tomékhoz!

Szóval, itt van nékünk tíz csudálatos új nóta, olyan beszédes címekkel, mint I Got A Knife, Shake Your Shit Machine, The Nihilistic Army, vagy épp You Give Me Worms, és hát ebből is látszik, hogy szövegileg nem váltottak túl éleset: aki a játékelmélet modern elágazási lehetőségeiről, vagy épp az interperszonális kapcsolatok érzelmi sokszínűségéről szeretne hallani, az itt nagyon-nagyon rossz ajtókon kopogtat. Aki viszont szereti azt a tufa, bunkó, szexista, buzis és ördögien vicces szövegvilágot, ami eddig is jellemezte a közízlés legnagyobb norvég támadóit, az ezúttal sem fog csalódni. És magam is hiába tudom, hogy nemcsak a töltelék dalok (Hello Darkness, Mister Sister, Buried Alive), hanem a két legnagyobb sláger – a dúdolható Shake Your Shit Machine és az együttüvöltéshez kiválóan alkalmas TNA (The Nihilistic Army) – is ezerszer hallott, mind Euroboyék (aki amúgy egészen remek szólógitáros ám!), mind pedig egyéb skandináv rockandroller gazfickók által lemezek tucatján eljátszott panelekből építkezik, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszenek.

Ezek ugyanis egyszerűen annyira vidáman nihilista (nem mellékesen remek arányérzékkel összerántott) dalocskák, hogy ember legyen a talpán, aki majd megállja, hogy egy Turbokoncerten sörét lóbálva ne üvöltse a mellette álló pofájába, hogy „We're The Nihilistic Army/We believe in nothing!!!". Az egyszerre agresszív koncertfavoritnak való, másrészt pedig szinte már sejtelmesen elfojtott Dude Without A Face, vagy a retkes dallamokkal támadó Rise Below pedig annyira remekül sikerültek, hogy vitán felül a Turbokatalógus legjobb darabjai közt a helyük.

A végére pedig a lényeg: az újfiú bizony mindvégig nagyon is szépen teljesít, Happy-Tom és Pal Pot Pamparius nyilván nem hiába választották éppen őt a posztra. Elődjénél kissé kevésbé karakteres, ám jóval karcosabb orgánummal bír, igazából nem is annyira a skandináv rockzenében szoktak ilyen hangi adottságokkal rendelkező manuszok felbukkanni, mint inkább az ausztrál kontinensen. A zene nyilván csak leheletnyit változott vele, az összkép tán kevéssé mocskos, szutykos, a punkos attitűd is hátrébb lett pofozva egy kicsit, na de akkor is, azért is: kimondottan hallgattatja magát a cucc. Nem egy Apocalypse Dudes, nem is egy Ass Cobra, de a legutóbbi Retoxra például simán köröket ver. Még sokkal jobb is, mint előzetesen gondoltam volna, úgyhogy jár a szokásos nyolcasunk.