Rég letűnt legendákkal, istenségekkel és vallásokkal foglalkozik a csapat, akik nevüket ugyancsak egy isten kegyelméből választották maguknak. Egyes ismertetők szerint Týr a háború, míg más források szerint az igazság istene volt. (Én az előbbire hajlok, már csupán egy God of War című nóta okán is...)
Viking, illetve skandináv mitológia, északi hitvilág alapján szőtt meséiket folkos elemeket tartalmazó, de korántsem hagyományos viking metalnak nevezhető stílusban adják elő. A Týr ennél jóval dallamosabb, világosabb színekben játszó muzsikája könnyebben emészthető. A nyitó The Edge máris pompás, nagyívű vokálokkal és dallamokkal lepi meg a hallgatót. Kiváló bevezető ehhez a bő 70 perces anyaghoz. Hiába a témabeli hasonlóság, Heri Joensen mindvégig tiszta éneke eleve értelmetlenné teszi, hogy a bandát az Ensiferummal, a Vintersorggal, vagy a Moonsorrow-val emlegessük egy lapon.
A többnyire epikus mélasággal hullámzó dallamokat dobja fel a már-már ripityom hangulatú kocsmadal, a The Wild Rover. A fiúk állítólag egyedüli bandaként foglalkoznak az észak-atlanti Feröer-szigetek (alias Sheep Islands) misztikumával – amit nem is kétlek. Hogy ez a helyiek által Frroyarnak nevezett sziget mily módon kapcsolódik Vörös Erik, illetve a vikingek hordáihoz, annak járjon utána mindenki saját maga... Ismét, sokadik alkalommal is vokális csodákkal áraszt el a Stýrisvolurin című nóta. Komorabb árnyalatokat idéz a Rainbow Warrior (mennyivel könnyebb ez leírni!); eme darab kevésbé kellemes, indirektebb hallgatnivaló, mint a társai, de végül is lenyelhető. A derűs, mesélős hangvételű, megadallamos Ramund Hin Unge utóbb bőven kárpótol hiányérzetünkben.
Elszállós, kissé agyasabbra vett nóták is helyet kaptak a palettán az Alive, illetve a címadó szerzemény „személyében". (Az Eric the Red nyugvást nevezhető akár progosnak is.) A God of War aztán teljesen elborul dallamilag – mintha nem is azt a bandát hallgatnánk, akiket a korong első felében. Az ének tiszta marad ugyan, ám a témák komorak, sötétek – inkább ellenszenvesek, mintsem barátságosak. A záró Hail to the Hammert hallva elkönyvelhető: az album szinte teljes második fele markáns ellentétet mutat az első fertállyal. Sajnos. Nem bántam volna, ha mindvégig uralkodik az epikus-lágyabb dallamvilág.
A borítón éklő festmény erősen hajaz az Argonath-ra, de sebaj. A kezdeti dalokban rejlő szépség, népies motívumokkal tűzdelt szelídség háttérbe szorítja az ilyesmit. Ennyire élvezetes, tiszta éneket és vokálozást kevés skandi-folk zenekar tud bemutatni. Az összkép végül eléggé eklektikus – vagy zavaros, vagy változatos, kinek hogy tetszik – lett, de a Vörös Erik ezzel együtt is többnyire kellemes, érdekes hallgatnivaló.
