Nincs túl könnyű dolgom az egykori Scorpions gitárvarázsló, Uli Jon Roth új albumával kapcsolatban. A kiadó a hosszú-hosszú évek óta klasszikus-szimfonikus vizeken evező zseni rockhoz való visszatéréseként vezette fel az Under A Dark Sky-t, a valóság azonban meglehetősen távol áll ettől: amit itt kapunk, az valami egészen besorolhatatlan, ezerszínű muzsika a rockhangszerek mellett nagyzenekarral, kórussal, opera- és rockénekesekkel.
„Mi ebben a különleges?", kérdezheti erre bárki, hiszen ma már bevett dolognak számít a két világ vegyítése, a választ azonban csakis az adhatja meg, ha meghallgatod az albumot. Semmiképpen se arra számíts, hogy ezerszer hallott klisériffek keverednek majd negyedosztályú, műanyag hangzású kvázi-filmzenékkel, az úgynevezett szimfonikus rock/metal albumok nagyrésze ugyanis nem merészkedik ennél tovább. A bajuszos, fejkendős örök különc azonban senkihez sem hasonlítható módon közelíti meg mindkét műfajt, ami hallatszik is a végeredményen.
Még csak kísérletet sem teszek arra, hogy megpróbáljam érzékeltetni, milyen is ez az egész, mert tényleg a világon semmihez nem hasonlít. A lényeg leginkább talán úgy foglalható össze, hogy a korszerű, modern elemek és formák ellenére az Under A Dark Sky egy tíztételes, egybefüggő, kerek komolyzenei mű 63 percben, nem evilági atmoszférával, egész sor hatást felvonultatva az elmúlt 3-400 évből. Klasszikus zeneszerzők neveit tőlem ne várd, mert ahhoz sajnos kevés vagyok, hogy kihalljam innen, ki mindenki szelleme vezethette Roth kezét, miközben lekottázta a grandiózus művet... Annyit persze megjegyezhetünk, hogy Uli játéka megbabonázó és lebilincselő, különleges gitárjainak elegáns, csodálatos hangzása összekeverhetetlen. Ritchie Blackmore hatása a mai napig érződik nála – a Gates Of Babylon például konkrétan többször is befigyel –, de ezzel együtt is minden tekintetben páratlan a fickó. Hallgasd csak meg a Light & Shadows bevezetőjét, hogy zokog a kezében a hangszer... Az Under A Dark Sky azonban éppúgy nem gitárlemez, ahogyan nem is rockalbum, tehát ha arra számítasz, hogy végig füstöl a hathúros Uli ujjai alatt, óhatatlanul csalódni fogsz. Sokszor központban van a gitár, de nem játszik egyedüli főszerepet a műben, inkább csak megadja az alapdallamot vagy éppen színezi az összképet az ilyen-olyan formában végig jelenlévő szimfonikusok mellett. A muzsikusok segítségéül olyan hangok szegődnek az egyes részegységekben – szándékosan nem dalokat írok –, mint Mark Boals, a főleg Japánban ismert Liz Vandall vagy Michael Flexig, akit például Uli tesója, a szintén gitáros Zeno Roth albumairól ismerhetnek a beavatott kevesek.
Egészen sajátos, besorolhatatlan és a maga nemében kétségtelenül zseniális ez a lemez, de amellett, hogy ezt bármikor elismerem, engem csak bizonyos keretek között képes szórakoztatni. Kevés a fogódzó, az igazán ragadós, markáns dallam, urambocsá' katarzist okozó, csúcspontként kiemelkedő részeknek pedig nyoma sincs itt. Miután végigment az anyag, sokadszorra is inkább csak kábult fejjel tér magához az ember, mintsem meg tudná őrizni magának az egyes részleteket. Ez nem feltétlenül negatívum – sőt, talán hibás gyorsfogyasztói hozzáállás is így közelíteni ehhez az albumhoz –, de nem tehetek róla, akkor sem érzek rá késztetést, hogy oda-vissza hallgassam. Nem kérdéses, hogy Uli Roth egy egészen másik dimenzióban mozog, mint a jelenlegi mezőnyben alkotók túlnyomó többsége, de éppen ezért garantálható is, hogy az általa használt nyelvet csak nagyon kevesen fogják érteni.
A számszerű értékeléstől a fentiek miatt tehát kivételesen el is tekintenék. Objektíven nézve mind a produkció egyediségét, mind minőségét tekintve csakis maximális pontszám dukálna, szubjektíven viszont semmiképpen sem jelent számomra ennyit. De alighanem helytelen is lenne az Under A Dark Sky-t ugyanazzal a mércével mérni, mint a többi lemezt, amikről itt írunk. Meghallgatni mindenképpen erősen javasolt, aztán mindenki döntse el maga, tud-e vele kezdeni valamit, vagy inkább továbblép.
