Shock!

Milyen zene születhet abból, ha összeáll a Pink Cream 69 tagságának egy része a Helloween csapatának egy részével? Pont olyan, mintha összekevernénk a Pink Cream 69-t a Helloweennel. Ezzel be is mutattam a Unisonic új lemezét, a továbbiakban már csak apró részletek jönnek.

Létezik Németországban egy alom, amelynek tagjai különböző felállásban minden évben piacra dobnak valami hallgatnivalót, amely kitart két Weikath / Kiske odamondogatás között, és még élvezni is lehet. Addig is, míg a pénzen meg nem egyeznek, Michael Kiske kőprofi módon felénekel egy Place Vendome-lemezt, vagy most épp egy Unisonic-albumot. Dennis Ward se tud megülni a fenekén egy napig sem, Kosta Zafiriou most épp se turnét nem szervez, se kisegítenie nem kell, Kai Hansen is letudta a köreit nemrég, így aztán Mandy Meyer is kibontakozhat végre.

A Light Of Dawn lemezzel a legnagyobb bajom épp az, hogy az összetevőkből épp az erősségeket nem sikerült az asztalra tenni: mindenki hozza a nagyon magas szintű személyes teljesítményt, az fülbemászó melódiákat, a gyors tempókat, de a szósz, a pác nem járja át kellően az alkotóelemeket. Megtaláljuk a kétlábdobos rohanást, a felvezető és külön tételként szereplő Venite 2.0 című után épp egy ilyen jellegű dal robban be, ami talán a klasszikus vonalra gerjedő hallgatóság körében akar kedveskedni: azoknak szól, akik a Hansen / Kiske páros neve hallatán érzékenyülnek el. Azért sem írom le a Lemez címét, amelyről akár a Your Time Has Come származhatna is, viszont rögtön egyértelművé válik, hogy holnaptól akár mehetne is a szekér abban a vágásban, amiből bő két évtizede kiugrott. „Don't cry over the spilt milk!", ahogy a skót paraszt fogalmaz, inkább örüljünk annak, hogy Michael hangja egyszerűen nem bír kopni az évek múltával, ez tisztán észrevehető még akkor is, ha manapság számtalan stúdióeszköz áll rendelkezésre a tökéletlenségek kiküszöbölésére. Ez a tény pedig felértékelődik, ha pályatársaihoz hasonlítjuk az egykori Tökfej Hangot. A tudatos slágerré írt, és elsőként közreadott Exceptionalban Kiske visszavett az utóbbi időben erőltetett operettes lebegtetéséből is, ez is előnyére írható. (Aki ebből a giccses stílusából többet szeretne, az menjen utána az általam hanyagolt és soha meg nem írt 2013-as Place Vendome-nak.) Ugyanakkor kár, hogy az amúgy fülbemászó dallamot 5:02 percesre hizlalták, mert így önmagát csépli el, de jó előre belepakolták a majdani közönségénekeltetős részt is, amely után a Mester olyan sikolyt ereszt meg, amiért a hőskorában is irigyelték.

Mint arra utaltam az elején, hol egyik, hol másik „anyazenekar" stílusa tolakszik előre (bár az idézőjelet akár el is hagyhatjuk), a Pink Cream 69 stílusából is inkább a szikárabb, metalosabb vonal bukkan fel, de a riffek alapján beazonosítható a forrás. A Not Gonna Take Anymore vagy a Night Of The Long Knives a maga türelmesebb tempójával a karlsruhe-i csapat munkásságát hozza, a For The Kingdom, a Find Shelter pedig a hamburgi próbahely atmoszféráját tárja elénk, kétlábdobokkal, pörgős ütemekkel. A korábban emlegetett zavaró lebegtetés azért nem tűnt el teljesen az énekes repertoárjából. Az eléggé közepes fantáziával összerakott Bloodban Micha erősen modoroskodik, ez az én fülemnek zavaró, kissé erőteljesebbre vett énekléssel maga a dal is lehetne erősebb.

A gitárosok munkájára nem lehet nagy panasz. Hansen rég túl van azon, hogy bizonyítania kelljen a hősökkel és hősködésekkel teli mezőnyben, szólói nem többet és nem kevesebbet nyújtanak, mint maguk a dalok, amikben szerepet vállal. Meyer már némileg korszerűbben penget, ahol kell, szépen nyújt, remekül skálázik, vagy épp frappáns arpeggiokat ültet a szólóiba. A prímet többnyire ő viszi, így is van ez rendjén. Aki nem ismeri Dennis Ward játékát, annak talán nem fog feltűnni a basszus szerepe, ám nem lehet elmenni szó nélkül mellette: ennyire jellegzetesen, arányosan, de mindenképpen rokonszenvesen kevés basszer dolgozik a zenekar alá. Többnyire csak dörmög szépen, de ha kell, egy finom betéttel megdobja az alapot, beénekel a riffek közé, de sohasem tolakszik. Mondanám, hogy ő az Apa a háttérben, ha kissé szentimentálisra venném a figurát. Mindez a When The Deed Is Done című tételben csodálatosan domborodik ki, érdemes odafigyelve végighallgatni. A dobjáték feszes, egyszerű, Kosta Zafiriou szerepében Kosta Zafiriou, nem akarom taglalni különösebben, emitt a kötelező irodalom a PC69 könyvtárából merítendő. Apró cines beütések, amikor lehet, szeret így díszítgetni.

A lemezen – nem is annyira nyomokban – fellelhető még az univerzális, az Instant Német Billentyűs, azaz Günter Werno, hogy a hátteret kiszínezze, oda vigye a szőnyeget, ahol a mulatság zajlik, olyan burkolatot rakjon le, amely éppen megfelel a buli intenzitásának. Neki ezen kívül itt más szerepe nincsen, ám nélküle nem ilyen lenne a produkció. Aki bővebben kíváncsi ennek a fickónak a zsenialitására, az keressen rá a Vanden Plas bármelyik alkotására.

A Light Of Dawn határozottabban erősebb lett, mint a csapat bemutatkozó albuma. Színesebb, átgondoltabb, és ha nagyon akarjuk, helyenként bele tudjuk élni magunkat egy óvatos kis újjáalakulásba is, tudjátok, miről beszélek, persze erősen szőrmentén. Az év lemeze címtől nálam messze van, az elmúlt egy hétben sem éreztem erős késztetést minden nap, hogy elővegyem, ugyanakkor ha elindítottam, akkor többnyire beletekerés nélkül végighallgattam. Ha a szerzemények nem is túl markánsak, azért részleteiben eléggé frappánsak ahhoz, hogy örömet okozzanak a dallamos metal rajongóinak, nem beszélve arról, hogy sok ikon rombolta és rombolja nimbuszát a mai napig adottságainak kopása okán, illetve megélhetési célokból, a Unisonic viszont tudott picit újítani és erősíteni, még ha a világot nem is váltják már meg. Michael Kiske pedig Michael Kiske, jó, hogy van egy ilyen nekünk.