Shock!

Mivel rendre Sureas-nak olvastam a borítón a zenekar nevét, egy ideig eltévelyedve bolyongtam az internet folyosóin, amíg rábukkantam, valójában milyen csapatról is van szó. Dánok és valami groteszknek is mondható elegyet alkottak zene címszó alatt, amiről még mindig nem tudom eldönteni, valójában tetszik-e vagy csak a furcsasága miatt nem bírom arrébb pöckölni.

Akad eme katyvaszban gótos érzelem, meg lendület, kicsi progosság, némi színpadiasság is. Női és férfi éneket is hallhatunk, a női vokál hozzá a gótosabb részeket, kicsit elhaló hangon, a férfi vokálban is van valami furcsaság, annak ellenére, hogy első blikkre egész korrektnek toroknak tűnik, olyan klasszikusabb, karcos rock-hang, mégis végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy ez bizonyára valami vicc. Mindig nagyon énekel meg nekiveselkedik, de esetében ez már görcsölésbe fullad. Meg az akcentusa is mókás egy kissé. Ettől az akcentustól meg az erőlködéstől helyenként olyan lesz a hangja, mintha Ozzyra valami vicc-effektet eresztettek volna.

Ha jól tudom, a két énekes férj-feleségként működik a hétköznapokban, de ez mellékes szál esetünkben, illetve talán mégsem, mert a hölgy hangja bizony gyenge, mindig valami elhaló kis dallamot ereszt ki magából, ezért olykor két tonna effektel rejtik el őt. De nem eléggé. Igazából a nóták vegyesfelvágott volta sem győzött meg, hogy itt most iszonyatos erővel zúdul rám a póver meg az érzelem, pedig valószínűleg ezt akarták elérni. Elnézést, de folyamatosan röhöghetnékem volt a zenét hallgatva. Pedig ők nyilván komolyan gondolják. Néha olyan érzésem volt, mintha Jon Oliva és Arjen Lucassen munkásságát összemixelték volna, és abból valami giccsparádét hoztak volna össze, igazi tartalom és mélység nélkül. A záró indusztriálba hajló paródiadalnál végképp azt éreztem, hogy soha többé nem akarom hallani ezt a korongot.

Sajnos semmi megkapót nem találtam a lemezen, ami miatt ajánlani tudnám, értelmetlen kavalkád, bár tréfának még elmegy.