Shock!

Egy zenekar neve sok esetben beszédes, elárulhatja a csapat stílusát, zenei attitűdjét. Az Urna elnevezés is igen sokat sejtet, és ha valamiféle éjfekete, gyászos-borongós temetkezési metalra gondolunk, akkor célba is találtunk. Két olasz személy (nevezetesen MZ - gitárok, hangeffektek, és RM - dalszövegek és vokál) gyermeke a 2004-ben alakított Urna, amely idén már a harmadik stúdiólemezével jelentkezik.

Az eddigi black metalban fürdő funeral doom helyett maradt tisztán az utóbbi, megtoldva egy kis postrock hatású apokaliptikus hangulattal, s a végeredmény egy igen érdekes mű lett.

A lemez mintegy háromnegyed óráján összesen hat dal osztozik, a kompromisszum tehát semmiféle formájában nem merészkedik a duó munkásságának közelébe. Vontatott tempójú, nem ritkán 9-10 perces monstrumok sorakoznak ezen a lemezen, melynek hallatán olyan csapatok jutottak eszembe, mint a Skepticism, Earth, vagy épp az Agalloch, de úgy általában véve igen erős a zajos post rock csapatok hatása is a korongon. Produkciós szempontból, ahogy azt már sejteni lehet, nem szabad egy túlpolírozott, metsző élességű anyagot várni, itt a borús gitárriffek, rideg elektronikus zajok által keltett nyomasztó érzést a kripta falai között visszhangzó bűzös nyersesség teszi még inkább túlvilágivá. Nem is való az Iter Ad Lucem önfeledt autókázáshoz vagy kora esti sétához, csak a megfelelő, nem épp napfényes hangulathoz ajánlott.

A hangulatiság szempontjából tehát a zenészek jelesre vizsgáztak, ám a tipikusan másodvonalas blackes károgás helyett kitalálhattak volna valami eredetibbet is, s bár e stílus nem épp lóverseny, azért lehetett volna jobban is megvariálni a dalok változatosságát, a sok belassulás és vonszolódás következtében a háromnegyed órás játékidő soknak is tűnik. Máskülönben „kellemes" hallgatnivaló az új Urna lemez, s ha főállásban sírásóként dolgoznék, biztos rajta is lenne az év végi húszas listámon.