Shock!

Uzipovék tudják, hogyan kell velősen fogalmazni. Ez elsőre talán nem tűnik valami nagy ördöngösségnek, aztán mégsem megy sok mindenkinek, hogy egyszerűen, de ne túl tufán, röviden, mégis érthetően mondja el, mit is akar valójában. (Bevallom, olykor nekem sem sikerül, de azért most megpróbálom.) Mert bár a fővárosi banda első anyaga, a nagyszerű Bazaltkockák sem volt egy túl hosszú eresztés, most aztán végleg lenyestek minden sallangot: tíz szám, harmincegy perc, slussz-passz. De így is kerek az egész, nem marad semmi hiányérzetünk.

Uzipovék azt is tudják, hogyan kell úgy magyar nyelven társadalomkritikus dalszövegeket írni, hogy azok hallatán ne kezdjen el mindenki olyan kínosan izegni-mozogni a székén, mintha épp most fingott volna valaki egy öblöset a teremben. Nehezen megfogható gondolatok kísértenek itt minket, ritka sötét tónusokkal, amelyek igazából nem is mondanak semmi újat, viszont a közlés módja igenis újszerű. Elég végigtekintenünk a számcímeken, és láthatjuk, a trió elég lesújtó véleménnyel van jelenkorunkról (Színek nélkül, Háború, A semmi szélén, Drága félelem, A rém, Primitív rend), és ha a Bazaltkockák világát a Szennyessel leginkább összekötő, talán épp emiatt elsőként köztudatba dobott, nem mellékesen remek Primitív rendben Hosszú Gábor olyanokat is üvölt, miszerint „Ember, mostantól nincs több feladat! / Nem kell változnod, kösd fel magadat!", mégis szerencsésen elkerülik, hogy a hallgatót olyan kedélyállapotba nyomják, hogy az legszívesebben eret vágna magán. Talán azért, mert mint az anyag legfontosabb darabjában, az Új világban is éneklik: „De mégis fénnyel tölt el ez a szennyes új világ".

Uzipovék azt is nagyon jól tudják – és talán ez a legfontosabb tudományuk mind közül – hogyan legyenek a zenéjükben jelen lévő minden kosz, zaj és szutyok ellenére már-már slágeresen dallamosak. Mert Walkó Gergely gitárja jobbára kedves figyelmességgel tépi le az arcunkat, de Hargita Gábor valahogy mégis mindig olyan ritmusos groove-okat pakol alá, amitől az embernek leginkább táncolni és ugrálni volna kedve. Ráadásul mind a zenei körítést, pláne Hosszú énektémáit könnyedebbre vették azért, mint anno a helyenként noise rockosan szilaj Bazaltkockákon. Gábor hangjának nyilván megvannak a maga korlátai, helyenként én is azt éreztem, hogy na, ez ide most nem feltétlenül volt elegendő, bár ez is inkább csak egyes refréneknél jelentkezett. És ahogy a Bazaltkockáknál is, most is úgy érzem, hogy az utolsó, leghosszabb tétel egyben az egyik legjobb is, Hús címre hallgat a drága, és a gitártéma ennek megfelelően igazán zsírosra is sikeredett.

Uzipovék kiteregették hát a szennyest: nem csak a szaros gatyákat és a pörköltszaftos atlétatrikót, de a félelmet, a kilátástalanságot, az agressziót, a meg nem értettséget és a kommunikáció hiányát is a szárítókötélre csipeszelték. Hadd lássa, aki akarja! Jól tették.