Shock!

Ha egy korszakalkotó zenekarból kilép egy ikonikus figura, vagy rosszabb esetben eltávozik az élők sorából, az gyakran formáció végét is jelentheti. Egy bálványt, egy egész generáció példaképét – esetünkben Jim Morrisont – talán lehet ugyan pótolni, de ahogy a történelem is igazolta, a frontember halála utáni próbálkozások közel sem voltak annyira életképesek, mint azelőtt. Hiába voltak kiváló zenészek a The Doors még életben lévő tagjai, és hiába írtak a tragédia után is jó dalokat, a Morrison után keletkezett űrt senki sem tudta betölteni, és ez a majdnem fél évszázaddal később megjelent feldolgozásalbum is erről tanúskodik.

Pedig nem akármilyen húzóneveket sikerült összecsődíteni a felvételekre, hisz olyan legendás arcok is szerepelnek az anyagon, akik még a kortársai is voltak a The Doorsnak. Még leírni is félelmetes, hogy ezek a majd ötvenéves, örökérvényű nóták a mai napig sem koptak el, nem váltak elcsépeltté, és ha bárhol, bármikor meghallom őket, szinte azonnal megbabonáznak. Egyszerűségük ellenére zenei értelemben is nagy kihívást jelent eljátszani őket, és ugyan ez természetesen sikerült az itt felvonuló előadóknak, az a megfoghatatlan atmoszféra, plusz érzelmi töltet és energia, amellyel Ray Manzarekék és elsősorban Jim Morrison megtöltötte a dalokat, örökre elveszett. Hiába vannak itt a legprofibb énekesek, szinte minden egyes számból hiányzik valami. De nézzük is sorjában, kik is voltak a bátor elkövetők!

Elsőnek az egyik legkultikusabb nótával köszönt minket a tavaly elhunyt ex-Survivor-énekes, Jimi Jamison, méghozzá a hajdani Yes és Wishbone Ash zenészeivel karöltve. Az L.A. Womanből viszont sikerült nekik teljesen kioltani azt a mindent elsöprő tüzet, ami az eredeti nótában érezhető. Ennél Billy Idol nagyszerűen sikerült 1990-es feldolgozása is magasabb lángon égett, és a dalban hallható személyes kedvenc Morrison-soraimból, a hipnotikus, érzelmeket felkorbácsoló, Mr. Mojo Risingból is sikerült minden életenergiát kiölni. Lou Grammék fáradtan előadott Love Me Two Timesa sem győzött meg, viszont a Roadhouse Bluesnál egyértelműen pozitív felé billent a mérleg. Brian Augerrel és Leslie Westtel nehéz is lett volna tévedni, de az utána következő, Mark Stein és Mick Box nevével jelzett, berockosított és hammondosított Love Her Madly is eléggé meggyőző.

Az ember azt hinné, a Riders On The Storm pulzáló basszusfutamait és jellegzetes orgonahangszíneit szinte lehetetlen elrontani, de legnagyobb bánatomra Joe Lynn Turneréknek sikerült. Pedig még a Yes egykori billentyűse, Tony Kay is hozzárakta a tehetségét ehhez a változathoz, és annak ellenére, hogy az egyik kedvenc énekesemről beszélek, nem tudom nem megemlíteni, hogy a klasszikus nótából pont azt az álmosító, autóban ülő, esőcseppek kopogását a szélvédőn hallgató, merengős hangulatot sikerült teljesen száműzni, amelyet a Doors annyira zseniálisan elkapott. Mintha nem tudnák, mit is akarnak kezdeni a nótával. A felejthetetlen hangulatú The Crystal Ship ezen verziója is teljesen felejthető, hiába van itt a multiinstrumentalista Edgar Winter. A szintén zseni People Are Strangeben pedig nem más, mint Keith Emerson nyomkodja a klaviatúrát, és a New York Dolls frontemberével, David Johansennel végre sikerült előcsalogatni a '60-as évek végének hangulatát is. Jordan Rudess és Steve Morse is szerepel az eredetileg is musicales hangvételű Touch Me-ben, amelyet egy rockabilly-énekessel, Robert Gordonnal készítettek el. Utóbbi nevét még soha életemben nem hallottam, de ezek után sem fogom felkutatni az életművét. Inkább Morrison utánozhatatlan előadására szeretnék továbbra is emlékezni.

Graham Bonnet senkihez sem hasonlítható, füstös hangjára meglepetésemre csak akkor ismertem rá, miután elkezdett a magasabb tartományokban énekelni, és a szerteágazóbb The Soft Parade kimondottan jó választásnak is bizonyult számára. A Hello, I Love You-t sem modernizálták túl, ebből viszont baromira hiányzik az eredetinek a sodrása. Eric Martinék saját képükre formálták a Spanish Caravant, és ha elfelejtjük Robby Kriegerék verzióját, még úgy-ahogy működik is a nóta. Az Alabama Songot is korrektül elnyomják, szódával – esetleg whiskey-vel – elmegy, de ez egy Doors-nótánál nekem, mint elkötelezett rajongónak egy kicsit kevés. Nagyon hiányolom azt a plusz energiát, ami életre keltené ezeket az önmagukban is zseniális szerzeményeket. Példának okáért itt van következőnek a Break On Through, ami mind az eredeti, mind pedig az Adrenaline Mob elsöprő verziója ismeretében öreges próbálkozásnak tűnik, úgyhogy ezt csak egyszer sikerült végighallgatnom. Rick Wakeman és Steve Howe nyomják szintén úgy öregesen a mjuzikot Ian Gillan még annál is fáradtabb dallamai alá az egyik legkézenfekvőbb nótában, a Light My Fire-ben, de erről sem tudok semmi pozitívat mondani azt leszámítva, hogy retrósra vették a hangszerelést. Stílusosan a végére maradt a The End Pat Traverséktől, és ha eddig valaki még nem bizonyosodott volna meg arról, hogy a The Doors egész egyszerűen megismételhetetlen, akkor itt teljes bizonyosságot nyerhet efelől. Ennek az előadásnak már semmi köze sincs Morrison egyik legszemélyesebb dalához.

Nagyon szeretem a színvonalas feldolgozásokat, és valahol azért jól is esett ezeket a dalcsodákat mások által előadva végighallgatni, de ahogy az elején is írtam, egy ilyen markáns és egyedi hangulatvilággal rendelkező zenekar esetében mindig komoly kihívást jelent az újraértelmezés, és soha sincs egyszerű dolga a tiszteletadó muzsikusoknak. Sok kedvenc Doors-nótám ki is maradt a gyűjteményből, de ez legyen az én problémám. Szívesen meghallgattam volna például a The Changelinget is mondjuk valami elsöprő erejű verzióban. Iszonyatos húzás és energia van abban a nótában, és egy bika, mai hangzással biztosan leszakítaná a fejünket. De ott van még az Unhappy Girl is, ami szintén nagy kihívás lett volna, vagy akár a Shaman's Blues, a The Unknown Soldier és még sorolhatnám... Vagy rátehették volna még a Sanctuary legújabb lemezén hallható, kimondottan jól sikerült Waiting For The Sunt is, bár az némileg kilógott volna ebből a közegből.

Persze szó sincs arról, hogy ezek a kitünő muzsikusok lerombolták volna az örökséget, hagyományőrző és méltó tiszteletadás ez így is, főleg, ha a billentyűsök névsorán végignézünk, akik már csak Manzarek tavalyelőtti halála miatt is minden szereplést elvállaltak. Egész egyszerűen csak arról lehet szó, hogy a The Doors már több volt, mint egy zenekar. Jim Morrisonnal az élen olyan szintre jutatták ezeket a dalokat, ami túlmutat minden racionalitáson. Az ő esetükben valóban a zene egy olyan határán léptünk át azon a bizonyos „ajtón", amely a régebbi és a ma élő generáció számára is szinte elérhetetlen. Ez a lemez pedig nem több becsületes iparosmunkánál, tehát hét pontnál sem érdemel többet, és akkor még jóindulatú voltam.