Shock!

Jó pap holtig tanul. Az értelmiségi rockgitáros archetípusát megtestesítő Steve Vai-ról én magam legalábbis sosem gondoltam volna, hogy magánemberként vadnak született Harley Davidson-őrült és évtizedek óta hódol a motoros életformának. Vai a '80-as évek vége óta megbecsült tagja a dél-kaliforniai motoros közösségnek és ott ismerkedett meg John „Gash″ Sombrottóval, egy megszállott olasz-amerikaival, aki hamarosan a gitáros egyik legközelebbi barátjává vált. A Steve-hez hasonlóan eredetileg New York-i Gash a kétkerekűek valódi fanatikusa volt. 21 évesen, valahol a prérin motorozva eltévedt és úgy gondolta, jó ötlet, ha egy nagyfeszültségű távvezeték egyik oszlopára felmászva próbálja meghatározni hollétét. Persze áramütés érte és úgy ötméteres magasságból egy szögesdrótkerítésre zuhant. Testének hatvan százalékán harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, elveszítette egyik fülét,  arca viszont ép maradt. Az orvosok nem kecsegtették semmi jóval, azt mondták, ha túl is éli, jobb karját és bal lábát valószínűleg nem lehet megmenteni. Csodával határos módon mégis felépült és amputálni sem kellett egyetlen végtagját sem. Persze rengeteg korrekciós műtéten esett át, ám amint megfelelő állapotba került, egyből visszaült a motorra és Kaliforniába ment.

Közös motorozásaik a '90-es évek legelején hágtak tetőfokukra, miközben a Vai Harley-jára szerelt hangfalakból bömböltették a Mötley Crüe és a Steppenwolf dalait. Persze nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Steve-ből előbújjon a kisördög és saját biker-típusú filmzenét gyártson a túrák aláfestéséhez. Épp akkoriban fordult rá a nemsokára harmincéves szülinapját töltő Sex & Religion albumra, aminek munkálatait egy hétre megszakítva nekiállt összedobni egy lemeznyi rock & roll-csuklógyakorlatot szigorúan privát használatra. Egy Tiffany Smith nevű texasi doboslánnyal szövetkezve rohamtempóban tolták fel a dalokat, amiket először maga Vai akart elénekelni, azonban gyorsan rájött, hogy torkában nincs meg az a rockos él, amit az ilyen típusú muzsika megkívánna, támadt viszont egy őrült ötlete: fogta abszolút amatőr énekes hírében álló Gash cimboráját, berángatta a stúdióba és próbát tett vele. Csodák csodájára a srác kipróbált profikat megszégyenítő teljesítményt nyújtva nyomta fel a témákat, holott életében először járt stúdióban.

Együttműködésük folytatását Steve egy közös rockbandában képzelte el, de egyrészt a megváltozott zenei klíma a '90-es évek közepén már nem kedvezett a hagyományos rock′n′rollnak, másrészt Gash nem kerülhette el végzetét és pár évvel később halálos motorbalesetet szenvedett. Az együtt készített zeneanyagot személyes vonatkozásai és nyilvánvalóan fájdalmas emlékek miatt a gitáros évtizedekre elzárta a fiókjába, most azonban mégis arra jutott, hogy különlegességként és Gash iránti tiszteletből megosztja híveivel. Nem ez az első eset, hogy Steve az elfekvő cuccok között kotorászva bukkan kiadandó témákra, az viszont sanszos, hogy a legkerekebb ilyen típusú dalfüzért éppen ezzel a Vai/Gash-koronggal szabadította a világra. Koherens jellegétől függetlenül persze ez még masszívan spéci kiadvány, melynek egyszerű hangzatossága totálisan szembemegy Steve milliónyi munkaórát láttató, aprólékos felépítésű anyagaival, tehát nehezen lehetne rá azt mondani, hogy integráns részét képezi emberünk szólómunkásságának, de itt nem is ez számít.

Lényegretörően rock′n′rollos, szellősen hangszerelt és semmiféle világmegváltó ambíciót nem mutató dalaival az album világosan mutatja, hogy a gitáros saját szórakoztatására dobta össze és nem vezérelte egyéb célzat, emiatt pedig ennek megfelelően kell kezelni, illetve ajánlatos ehhez mért elvárásokat támasztani felé. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy rossz anyag lenne, távolról sem, mert a relatíve kevés gitárszóló ellenére ugyanúgy süt belőle a profizmus, mint Vai bármelyik megmozdulásából. De úgyszintén nem állítom, hogy 1990 körül Vai lemosta volna a hajmetálos mezőnyt a pályáról ezzel a lemezzel. Merthogy az is van benne, elég csak meghallgatni a korai Roth-érát idéző, shuffle ütemekre épülő Bustedot, ami akár az Eat 'Em And Smile idején is születhetett volna, de a ragtime-os zongorázással megspékelt In The Windben meg a himnikus She Saved My Life Tonight-ban is akad belőle bőven. Az akkori korszellem lényegében áthatja a teljes anyagot, legyen szó a bluesos Woman Feverről, a mocskosabb motoros rockot hozó Danger Zone-ról vagy a lassabb Flowers Of Fire-ről, amiben pici Ozzy-érzés is felfedezhető a refrén környékén, míg a Nikki Sixxszel közösen írt New Generation tipikus rock′n′roll alibizés, pedig pont ettől vártam a legtöbbet.

Ami Gasht illeti, az énekes szőrös torka tényleg a helyén volt, ember nem mondaná meg a felvételek alapján, hogy csont amatőrként kellett helytállnia. Az a karcosság, amit hozzátett a zenéhez, némiképp abba az irányba vitte el a dalokat, amerre a Britny Fox, a Tangier, a Babylon A.D. és a többi hasonszőrű banda leledzett akkoriban, még ha ez az összehasonlítás Vai szempontjából elsőre meredeknek is tűnhet. (Nem az.)

Egy szó mint száz, a Vai/Gash amolyan különleges státuszú kordokumentum, se több, se kevesebb, azt azonban nem tudom elképzelni, hogy valamirevaló Vai-hívek – leginkább az ősrajongók – ne találjanak rajta kedvükre való momentumokat.