Shock!

Örömmel számolhatunk be róla, hogy a Whitesnake 2013-ban sem tétlenkedik, új albumot adott ki Voodoo Circle néven, óvatos arculatváltást követően. Pár hete hallgatom ezt a lemezt, amely lassan, nagyon lassan, de egyre növekvő határozottsággal teljesedett ki előttem. Hogy mi a titka ennek? Egyértelműen a finom részletek, és a nyilvánvaló utalások, amelyek David Coverdale-ék felé mutatnak.

A Voodoo Circle egyike azon okoknak, amely miatt a Pink Cream 69-t temetni kezdtem magamban. Persze minden zenésznek roppant kedves minden saját dala, így érthetők voltak a nyilatkozatok, amelyekben David Readman azt ecsetelte, hogy a Voodoo Circle teljes értékű zenekar, nem csak amolyan küldözgetősdemó-egylet, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, különben is, ez az eddigi legjobb lemezük, igazi felállás, bla-bla. Őszintén szólva az első Voodoo nem is tetszett igazán, amolyan konzum-Malmsteennak tűnt – és tűnik ma is – , de a Broken Heart Syndrome-on már voltak önálló gondolatok, még ha az album nagyját mintha Richie Blackmore hónalja alól is húzták volna elő. Érdekes út: Alex Beyrodt abból a fickóból vedlik át Blackmore-ba, aki sokak szerint is sokat emelt át Blackmore-ból. Na de ezt hívják tanulásnak.

2013-ra tovább újabb párhuzamos univerzumba kalauzolnak minket Beyrodt-Readmanék. Mint azt legutóbb a Pink Cream 69 kapcsán is írtam, David barátunk mesterdiplomát szerzett a Coverdale Egyetemen, és ezt a tudást immáron teljesen, hitelesen és odaadóan kamatoztatja 63 percen keresztül, Alex Beyrodt pedig nagyszerűen szállítja hozzá a Whitesnake által levédetett alapokat. Már a lemeznyitó Graveyard City is erős Bad Boys hangulattal ajándékozza meg a hallgatót, épp csak a Coverdale-féle „kutyaugatás" hiányzik belőle, de nem úgy a sikolyban végződő szavak, amelyek már-már az öreg mester hangján másznak elő Readman torkából. Ravasz fickó ez a David, annyira jól csinálja, hogy lehetetlen megereszteni a legkisebb fintorgást is, hogy ez nyúlás. De hát kit érdekel?

A Tears In The Rain már címében sem nagyon erőlködik elszakadni az ötletgazdától: a bluesos lüktetés és pár akkord is a Crying In The Rainből származik, tekinthetjük újraértelmezésnek, akárminek, mindegy, jó kis dal, még ha hamar vissza is fogja a lemez lendületét. Direkt rákerestem a YouTube-on, hogy csak az én emlékezetem csal-e, de azt kellett látnom, hogy még a szóló bizonyos figurái is Sykes-tól származnak, oda se neki. A fentiek tükrében talán nem is meglepő, ha a Heart Of Babylon-ra nem húzhatunk újabb sablont: Still Of The Night. Na jó, itt nem a dallamot dolgozták át, hanem pár harmóniamenetet, énekkiállást, zenei díszítést. Példának okáért a szóló alatt megjelenik a vonóshangszeres háttér, kis híján ugyanaz a dallam is, de ha mégsem, hát akkor is teljesen egyértelmű az utalás, nem beszélve a levezető szakasz alatti akkordokról.

A Ghost In Your Heart nagyon gonosz módon indul, az elektromos orgona pont úgy mászik elő, mint egy bulldózer, a dal maga meg a Perfect Strangerst juttatja eszembe, klasszik hard rock középtempó, a végén némi Led Zeppel. De hogy tudjuk, honnan is indultunk el, a Bain Of My Extistance helyretesz: jönnek a sikolyokban végződő sorok, a tekerős riffelés és a Doug Aldrichot idéző szóló, gyönyörű vibratókkal, ahogy kell. Az eminens tanuló tovább folytatja a lecke felmondását a címadó dalban, ikergitáros felvezető, szolid billenytűs aláfestés, akusztikus harmóniák sorakoznak egymás után, egymást támogatva. Bár nem dallamában, de konstrukciójában mondjuk ez legyen az Is This Love megfelelője, és akkor nagyjából el lehet képzelni meghallgatás nélkül is, hogyan szólhat. A lemez utolsó harmadában semmit nem változik a színvonal, kellemes dallamok és igényes hangszerelés hallható végig, zakatoló riffek és fogós refrének váltakoznak. A digipak kivitelű CD-t letöl megvásárlói kapnak két bónuszszámot a normál adag mellé, ezek közül a Castles Burn klassz lezárása az albumnak, Deep Purple színezetű gyorsulás, szintiszólóval, kétlábdobbal.

A zenekar hangszeresei többnyire szakmájuk elismert képviselői. Mat Sinner basszusgitárosnak ugye saját zenekara is van, amely az ő nevét is viseli, több évtizedes múlttal a zeneiparban, de a Primal Fearben is játszik, Beyrodt pedig kiváló gitáros, aki a Primal Fear és a Sinner mellett például a Silent Force-ban is szintén bizonyított. Játékáról elmondható, hogy a klasszikus képzettség a kezében van, Yngwie életműve átüt a szólóin, de mostanra jóval több bluest visz előadásába, és egyáltalán nem iparosmunka, amit alkot. Readman pedig Readman. Emellett hagyományőrző vagy épp hagyománytisztelő módon állandóan jelen van a Hammond Jimmy Kresic jóvoltából, ízlésesen, arányosan, Markus Kullmann pedig egyszerűen teszi a dolgát, visszafogottan dobol.

A csapat honlapja igényes munka, ez is azt mutatja, hogy tudatos folyamatok zajlanak a zenekar körül, és ezeknek az erőfeszítéseknek az eredménye egy kétségtelenül színes, virgonc lemez, amely minden áthallás ellenére önmagában is szórakoztató alkotás. Egyszerre hagyományőrző, korszerű, kellően laza, nem érezni, hogy erőltetve lenne bármi is.

Tanulni meg úgyis csak a legnagyobbaktól érdemes.