Ha valamit egészen reálisnak tartottam volna, akkor az a Pink Cream 69 csöndes elmúlása, olyan pici kis zizzenéssel, mikor az épp elégett gyufa fejét vízbe mártjuk. Jóllehet, teljesen korrekt lemezeket adtak ki az elmúlt tíz évben – a Thunderdome egyöntetű sikert aratott kritikusi körben és a közönségnél is, és az In10sity is rendben volt –, ám ezen kívül borzasztó ritkán adott magáról életjelet a csapat, turnékról sem beszélhettünk igazán, ráadásul a tagok egyéb elfoglaltságai – Unisonic, Khymera, Voodoo Circle, David Readman szólóban – is azt sugallták számomra, hogy a Pink Cream marad egy zavaró hobbinak, jobb megszüntetni. Erre itt ez a lemez a semmiből, méghozzá olyan dalokkal, amik a hányavetiség legkisebb jelét sem adják.
A Ceremonial kissé ijesztően kezdődik. Pici intrót követően a Land Of Confusionnel borongósabb dallamvilágú napjait idézi meg a zenekar, emiatt kissé fintorogva fogadtam, valahogy az Endangered villant be, amit nem vettem elő túl sokszor. Nem áll nekik jól a riffelős metal, sokkal inkább a szellős, harmóniabontogatós számok azok, amikben a Pink Cream erős. Ráadásul a kezdőnóta egyszerű önnyúlás mindenféle korábbi dalokból, szerkezetében és akkordokban is. A helyzet nem ennyire sötét azonban, mint az fenti soraimból kitűnik, mert az egyéni hangvétel végigkíséri az egész lemezt, a srácok vannak olyan kiváló zenészek, hogy ne adjanak ki a kezükből fércmunkát. A Wasted Years-zel máris jó irányba kormányozzák a dallamokat, kellemesen dolgozik össze a ritmusgitár és a basszus egy egyszerű akkordbontogatásban, tipikus PC69. A Special jelentős AOR hatásokat hordoz magában, ennek szerzője Dennis Ward egyszemélyben, talán az ő legutóbbi munkáinak hatásaként jelentkezik a lazább hangvétel. A zenekar is sejti, hogy az egyik legfogósabb tétel a lemezen, mert erre készül hamarosan az első klip.
Korábban már hozsannáztam Readman hangját: csodálatos tartományokban tud járni, ha akar. A Ceremonial viszont nem az a korong, amin igazából kiteljesedik. Ezzel most semmi gond nincs, egyszerűen csak nem támadja a magaslatokat olyan sűrűn, hallhatóan abban a sávban mozog, ahol például nagy kedvence, azaz David Coverdale is. Hopp, a Whitesnake hasonlat korántsem légbőlkapott: a Big Machine kezdőriffje éppen egy „kígyós” számból, mégpedig a Still Of The Nightból való, csak pár hanggal feljebb. Annyira, hogy felkaptam a fejem, nem ugrott-e a lejátszó véletlenül másik mappára, de nem. Megbotránkozásra semmi ok, ráadásul ez a szerzemény képviseli az albumon az igazi, karcos hard rockot, kórusa szuper, Readman dallamérzéke magával ragadó továbbra is. Hasonló jellegű dal nem sok van amúgy, a bólogatós témák háttérbe szorulnak, inkább a szellősebb figurák adják a lemez gerincét. A Let The Thunder Roll is nagyon kellemes tétel, remekbe szabott szólóval, 7/8-os tempótöréssel a verzében (ha rosszul számoltam, a szakértők javítsanak ki, köszi előre is!). Ward mester – ezt is ő jegyzi – nagyon finom arányban rakosgatta az ütemeket, különféle zenei megoldásokat.
A szólókkal kapcsolatban sajnálatos tényre kell kitérnem: a korábban igencsak virtuóz és sajátos stílust képviselő Alfred Koffler – valószínűsíthetően betegsége okán – felhagyott a bonyolultabb figurákkal, játéka leegyszerűsödött, mindezekkel együtt továbbra is finom, ízléses dallamokat hoz a számokban. A korszerűbb, technikás gitárjáték ugyanakkor Uwe Reitenauer nevéhez fűződik, ő viszont a műfaj követelményeinek teljes mértékben eleget tesz, élvezetes, nagyon is helyénvaló szólókat fűz a dalokba, amikor övé a szerep. A nyurga srác egyébként rokonszenves arc, élőben is arcáról le nem hervadó mosollyal áll a deszkákon, jó választás volt annak idején őt bevenni. És szerzőként sem tétlenkedett ezúttal, Readmannel karöltve a Right From Wrongot jegyzi. E dal sem mentesül Coverdale-től, és ennek is javára válik az ötletek merítése – egyébként is ezt a folyamatot hívjuk tanulásnak. Ezen a lemezen debütál az új dobos, Chris Schmidt is, aki az alapítás óta jelen lévő, ám nemrégiben kivált Kosta Zafiriou helyére érkezett. Játékáról igazából sokat nem lehet mondani, teszi a dolgát, pont annyit szerepel, amennyit a zene indokol, nekem őszintén szólva kissé színtelen, de nagyobb baj sose legyen vele.
A Ceremonial amolyan fura, korszakolt egyvelege a Pink Cream 69 szebb pillanatainak. Az átmeneti, grunge-beütésű időszakra utal vissza például a Find Your Soul a maga elmélkedős hangulatával, illetve a Passage Of Time is származhatna az általam nagyra tartott Food For Thoughtról. Visszafogott tempójú darab, torzítatlan gitáros verze, monumentális refrén, amit David érzelmekkel átitatott előadása kísér végig – óriási téma. A napos oldalt, a direkt vonalat képviseli a már említett dalokon kívül az I Came To Rock is, míg a brummogó basszussal kísért King For A Day a felnőtt-orientált rock stílusában született, hátradőlős, autóvezetéses téma. A lemezt záró, blúzos lüktetésű Supermanben megkapóan szaggat a gitár, nem nehéz magamat az erősítő elé képzelnem, és a második refrént már együtt is éneklem Daviddel. Legyen az Coverdale vagy Readman, mindkettőt oda tudom idézni, ráadásul a szóló akár Doug Aldrich keze alól is előszaladhatott volna.
A csapat honlapja nemrégiben megújult, illeszkedik az aktuális CD-borítóhoz, látszik, hogy próbálnak egységes arculatot ölteni. A fotókon, megjelenésen azonban látszik, hogy nagyon sok pénzt nem öltek bele. Csak remélni tudom, hogy nem tűnnek el évekre ismét… Sokat gondolkodtam, hogyan értékeljem ezt a sokszínű albumot, ám a végére egyértelmű mosoly ül az arcomra, és jó szívvel nyugtázom: a Pink Cream 69 jó színben van, még mindig él. És virul.
Hozzászólások