Jobb későn, mint soha! Amikor megismertem a PC-t, nem lettem rögtön rajongó: a 2003-as Bang Your Head fesztiválon, bár tetszettek, valamiért nem fogtak meg annyira, amennyire kellett/lehetett volna. Akkor kezdtem el intenzívebben érdeklődni irántuk, amikor teljesen rákattantam a neoklasszikus prog Adagio zenekarra, amelyben szintén David Readman koptatta a hangszálait.
Na, innentől kezdve nem volt megállás: Readman elhagyta ugyan az Adagio sorait (nem is lett igazán jó a nélküle készült Dominate album), én viszont vigasztalódhattam az anyabanda munkásságának feltérképezésével. És, bár Andi Deris is nagy kedvencem itt is meg a Helloweenben is, a Readman-éra véleményem szerint megeszi reggelire az első három anyagot. Igaz, 1995-ben, David csatlakozásakor Dennis Wardék is némi identitászavarral küszködtek, mégis, a Change az egyik legjobb „más" lemez, amit klasszikus hard rock banda valaha készített. A borzalmas We Will Rock You feldolgozástól eltekintve a '97-es Food For Thoughttal sincs semmi probléma, utána viszont hihetetlen lendülettel tért vissza a csapat régi irányvonalához, mindezt persze úgy, hogy a jól ismert soundot már az új évezredhez igazították. Az Electrified és a Sonic Dynamite minden túlzás nélkül nevezhetőek hibátlan mesterműveknek, de korrekt munka a 2001-es Endangered és az azt követő Thunderdome is. Utóbbi kettő mondjuk „csak" jó lemez, és első körben úgy tűnt, az In10sity is ezt a vonalat követi. A sok hallgatás és a zseniális Masters Of Rock-fellépés azonban megtették a hatásukat és az album „révbe ért" nálam: ma már egyenesen kiemelkedőnek tartom, szinte az Electrifieddal egyenrangúnak, de az biztos, hogy az idei év egyik legjobb hard rock / dallamos metal anyagáról van szó.
Pedig a recept pofonegyszerű: húzós, kemény alapokat és irtó fogós dallamokat kell csupán összehozni – sokan képesek erre, de a PC valamiért sokkal többet képes adni a hallgatónak (nekem – hogy ne általánosítsunk), mint más bandák. Hiába, hogy jól ismert összetevőkből épül fel a muzsika, annyira egyéni a stílus és a hangzás, és annyira királyul rakták össze a dalokat, ahogy arra senki más nem képes ilyen formában. Persze Dennis Ward amúgy is mestere az ütős soundnak, ennek köszönhetően az In10sity talán az egyik legjobban szóló PC album lett. Először úgy véltem, a két gitár miatt szólhatna dögösebben is, mostanra azonban nem tudok természetesebb hangzást elképzelni – nemcsak a jubileumi lemez-sorszám, de a megszólalás is abszolút indokolttá teszi az In10sity címet. És hiába súrolja a játékidő a 60 percet, végig változatos és leköti a figyelmet. Nagy szerepe van ebben David dallamainak: olyan énektémákat hoz a faszi, hogy egyből lemész hídba – egyfelől a refrénjei irtó ragadósak, másrészt akkora hangja van, hogy sokadik körben is csak nézek nagyon, pedig ismerem már egy ideje. Tipikusan azok közé tartozik, akinek hangorkán tör elő a torkából – és mindezt élőben is csont nélkül hozza. Jelen pillanatban ott van az 5 kedvenc énekesem között – az ősz egyik legjobban várt lemeze számomra most már biztosan a Readman szólóanyag.
Persze bivalyerősek a dalok: a Children Of The Dawn pl. abszolút klasszikus PC, gyilkos nyitásnak bizonyult Vizovicében is; tarol a lendületes No Way Out (ugyanolyan gitáreffekttel indul, mint a Van Halen Don't Tell Me-je) és a himnikusan fogós Crossfire, mire pedig a heavy AOR-ként is aposztrofálható I'm Not Afraidhez érünk, gyakorlatilag dallamorgiába torkollik a lemez hallgatása. A hamarosan következő The Hour Of Freedom súlyosan málházós tempójával és háttérben a Hammonddal pedig a legkeményebb PC-tételek egyikévé lép elő. Igazi himnusz a Wanna Hear You Rock, amelyet a cseheknél nem nyomtak ugyan, de az önálló turnén bizonyára előkerül majd – túlzás nélkül állíthatom azonban, hogy bármelyik dal iszonyatosan meg fog dörrenni erről a lemezről élőben. Felesleges is felsorolni mindet – legszívesebben 10-est adnék a lemezre, de nem is a pontszám számít, hanem az, hogy mint a szél, húzunk Pozsonyba, ha hozzánk senki sem szervezi le a bandát. Higgy nekem most az egyszer: ez egy bitang jó lemez!
