Shock!

A bergeni Keselyűk negyed évszázad alatt jutottak el az Arcturustól valami egészen egyedi, csak rájuk jellemző muzsikáig, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy operett-társulatot csapdába ejtettek volna egy cirkuszi sátorban, miközben prog, dark, avantgarde metálos rajongók nyomasztanák őket szüntelenül a kedvenc zenéikkel. A Bjørnar Erevik Nilsen frontember köré felépült kvintett akkor kapott nagyobb nemzetközi figyelmet, amikor a The Tower lemezzel együtt a szárnyai alá vette őket a Season Of Mist, a kinyílt kapukon pedig teljes lendülettel táncolt be a társulat. Az albumok világa igazából csak töredékét adja vissza annak, mekkora a „baj" a jó Bjørnar fejében, aki jellemzően a koncertek felét a színpadon kívül tölti, és határozottan állítom, hogy a mai napig az egyetlen zenész, aki valaha is átbújt a lábaim között. Excentrikus élő fellépéseik legalább annyit tesznek hozzá az imidzsük épüléséhez, mint maga a muzsika, ami a maga nemében szintén páratlan.

A Ghosts From The Pasttól visszatekintve úgy tűnik, a hat hosszú évvel ezelőtt kiadott Stranger Timesszal révbe ért a Vulture Ind. vonata, a friss anyag nem tesz akkora lépést, mint az előd tett a Towerhez képest. Műfaji skatulyákat keresni már legutóbb sem volt érdemes, a banda röhögve bukkan fel mindegyikben, de ha közelebbről megnézed, nincs bent egyikben sem. Ahogy írtam is, egy cirkuszi sátor, vagy legalábbis egy színház volna méltó helyszín számukra, de ha nyitott szívvel közelítesz, bárhol meg fognak győzni, és ha érdekelnek az „érdekes", gitáralapú zenék, valószínűleg jól fogsz szórakozni. Ha a rézfúvósokat is bírod, még jobbak az esélyeid! A szórakozás és a szórakoztatás persze idézőjeles, honfitársaik többségéhez hasonlóan a Keselyűk is sötét színekkel festik tele a maguk vásznát. A komor témák mindig is adottak voltak, de a Ghosts From The Past hallatán nyilvánvalóan Bergenben sem csak játék és mese az élet, a friss anyag pedig határozottan nehezebben enged közel magához, mint a Stranger Times.

Ha viszont rögzültek már a finomságok Mr. Nilsen mindent leuraló jelenlétén túl, elődjéhez hasonló erővel ránt magához ez az anyag is. A zeneszerző/szövegíró/énekes érdemeit kisebbíteni viszont nem érdemes, emberünket elképesztő dallamérzék vezeti, a torkában pedig az összes meglévő hatása elfér. Az ismerkedést segíti a korábbról már ismert, de eddig csak single-ön megjelent Deeper beékelése a lemez közepére, ugyanezen okból viszont akár úgy is érezhetjük, hogy kevés a valódi újdonság. És valóban, hat év után túlságosan is gyorsan lepörög ez a negyven perc, amelynek majd' negyedén a Tyrants Weep Alone című eposz terpeszkedik. Utóbbi éppúgy nem dicsekedhet túl sok azonnal dúdolható momentummal, mint jelenkori társai, ugyanakkor méltóságteljes építkezése, hangszerelési finomságai és Nilsen hatalmas mesélőkedve visz magával, igazából fel sem tűnik az eltelt idő. Ha dagályosnak is tűnik néha a műsor, azt érezheted, hogy ez a te személyes dagályod, vagy ahogy Bjørnar mondja: „Well, you might call this hell / But this hell is mine."

Ami a pontozást illeti, a Stranger Timesnál talán elvitt kicsit a lelkesedés, egy kilences jogosabb lett volna – ha van egyáltalán értelme ebben a magasságban az efféle megkülönböztetésnek. A Ghosts From The Pastet nem érzem annyira erősnek, mint az elődjét, kicsit soknak is találom a világ peremén, láblógatva felkarcolt hangulatot, ezért most szigorúbb leszek. Ettől függetlenül rengeteget hallgattam ezeket a dalokat is az elmúlt hónapokban, jó barátok is lettünk, és hangulatilag az őszhöz talán jobban is illenek majd, mint a nyárhoz.