Shock!

Van úgy, hogy azt mondjuk, egyetlen dal miatt megérte kiadni az egész lemezt. Ilyenkor nem foglalkozunk azzal, hogy az az egy az anyag legvégén van, és addig bő ötvenöt percen kell átvágni magunkat, ami alatt jobb-közepesebb tételek érkeznek és tűnnek tova, szép sorjában. Nem kárálunk amiatt (pláne, hogy már eddig is tudtuk), hogy a főszereplő azért sokkal jobb énekesnek és szövegírónak, mint dalszerzőnek – még ha ezúttal már a többiek is kivették a részüket a dalcsinálási folyamatból. És az sem dühít különösebben, hogy a tizenhárom számból azért kettőt-hármat teljesen nyugodt szívvel le lehetett volna hagyni. Mert az az egy annyira jó. A Walking Papers zenekar igen kreatív módon WP2 címre keresztelt lemeze ilyen.

A hivatkozott dal pedig a Right In Front Of Me. Hét és fél percben ül az anyag legvégén, nem is pontot téve oda, hanem inkább felkiáltójelet. Melankolikus, de nem depresszív, hosszú, de nem elnyújtott, nyugodt, de nem unalmas. Hallgatása közben egy magas, vékony alakkal ülünk egy útmenti falatozóban, és nézzük, ahogy jön a vihar. Nem is baj már, hogy kicsit megpihenünk, hosszú volt az út, meg a kávé is jól jön. Aztán ahogy elvonul a rövid égiháború, mi is indulunk tovább, de a szikár alak az marad. Ő még mindig a távolodó vihart nézi. A pincérnő megsúgja a nevét is: Jefferson Angellnek hívják, énekes-gitáros.

Aki korábban három lemezt is kiadott a remek elnevezésű Post Stardom Depressionnel, meg még kettőt a még remekebb nevű Missionary Positionnel. De a WP mellett is van egy másik projektje, az meg Staticland néven fut. Hősünk világéletében a blues rockot keverte az alterosabb muzsikákkal meg a hard rockkal, mikor melyik összetevőből löttyentve kicsit többet a kondérba. Ebből a kavalkádból pedig hozzám a Walking Papers áll legközelebb, nyilván a társak miatt is. Merthogy nem csak Jeff régi barátja, a kevésbé ismert billentyűs, Benjamin Anderson figyel itt, hanem két igazi nagyágyú: egyfelől Duff McKagan (tudjukhonnan), másrészt pedig az egykori Screaming Trees/Mad Season-ütős Barrett Martin is. És ez utóbbi a leglényegesebb infó, merthogy a WP debütáló lemezén néhány dalban (meg néhány koncerten) még a Mad Season másik életben maradt tagja, Mike McCready is elszólózgatott, és a zene nyilván nem csak emiatt, de elég határozottan kapott egy Mad Season-mellékízt is, ami mostanra is átöröklődött. Hála az égnek, teszem hozzá gyorsan.

A WP2 legnagyobb erénye – már azon túl, hogy sokkal jobban sikerült a bemutatkozásnál – a változatossága. Találunk rajta nagy csomó élettel teli darabot, mint amilyen a nyitó (és a valahol mélyen punkos lüktetése miatt legalább részben tutira Duff-szerzemény) My Luck Pushed Back, a cultos Hard To Look Away, vagy éppen az I Know You're Lying, de olyan zaklatottabb dalokat is, mint a Somebody Else, pláne a nem kicsit Nick Cave-féle narrációt alkalmazó, történetmesélős This Is How It Ends. A Death On The Lips-ből én kihallom a Doors-féle pszichedeliát, az Into The Truth-ból meg a hard rockot, amik rendkívül jól is esnek, a Yours Completely-ből viszont igen markánsan a modernebb U2-t, ami meg módfelett megkavarja a gyomromat. Ha rajtam múlott volna, ez utóbbit mondjuk tutira lehagyom, mint ahogy az unalomgerjesztő Before You Arrived-ot is, meg akkor már a King Hooker sem jön be azzal a félig country-ra, félig meg valami Dire Straits-témára hajazó dalszerkezetével. Mindezzel együtt is, Angell barátunk hol rekedtes, hol fátyolos hangja a merengős, szomorkás tételekben él igazán. Az olyanokban, mint az alter-blues ötvözet Red And White, vagy a már-már soulosan leülős és elmélázó Don't Owe Me Nothin'. Meg persze a nagyívű, magával ragadó lezárás, a Right In Front Of Me, de hát ezzel kezdtem az egészet.

Jeff Angelltől (és társaitól) a jövőben akár igazán nagy dolgokra is számíthatunk, hiszen érezhetően egyre jobb dalszerzővé válik, még ha azért jócskán hosszú út is áll előtte. Egy fokkal izgalmasabb és kevésbé bőbeszédű fogalmazásmód például mindenképpen csak a javára válna. Megelőlegezve a bizalmat, ez akkor most nyolc pont lett.