A kaliforniai Y&T a '70-es évek derekán alakult – az első lemezük 1976-ban jelent meg még Yesterday & Today néven –, hogy aztán az egész következő évtizedet több-kevesebb sikerrel küzdjék végig. Jónéhány klasszikus hard rock lemezt sikerült letenniük az asztalra, az 1981-es Eartshaker (rajta a zenekar talán legfontosabb dalával, a Rescue Me-vel), az 1982-es Black Tiger vagy az 1983-as Mean Streak amerikai metal alapműveknek számítanak.
Az egy évvel későbbi In Rock We Trusttal a nagy áttörés küszöbére kerültek, de a platinalemezes sikerek végül mégsem köszöntöttek be Dave Menikettiékhez, pedig ezután náluk is egy hajmetalosabb, slágeresebb időszak következett. Én ugyan a mai napig esküszöm a Down For The Count – Contagious – Ten hármasra is, a régi hívek egy része azonban nem nagyon tudta elfogadni tőlük a bombasztikusabb, csiszoltabb hangzású dalokat. A zenekar a '90-es évek elején rövid időre feloszlott, aztán visszatértek és csináltak két kompromisszumoktól mentes, állati jó lemezt, de az alternatív éra kellős közepén ezek olyan szintű érdektelenségbe fulladtak, hogy nem látták tovább értelmét a halott lovat ostorozni.
A két főarc, az énekes/gitáros Meniketti és a basszusgitáros Phil Kennemore ettől függetlenül láthatóan nem bírják túl sokáig egymás társasága nélkül: a Y&T pár éve ismét aktív, és ugyan eleinte nem akartak új albumot csinálni, a Frontiers végül csak rávette őket egyre. A három évvel ezelőtti remekbeszabott One Hot Night koncert DVD-n bárki meggyőződhetett róla, hogy a két öreg John Nymann gitárossal és Mike Vanderhule dobossal is a banda eszenciáját nyújtja, így aztán én is nagy reményekkel vártam a Facemeltert. Nem mondom, hogy ezek mindenestül be is jöttek, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy Meniketti műhelyében egy klasszikus Y&T anyag készült, és ennek még akkor is nagyon tudok örülni, ha az album távolról sem focizik egy ligában például a visszatérő Ratt albummal.
A Facemelter leplezetlenül repíti vissza a hallgatót a banda legklasszikusabb korszakába, a '80-as évek első felébe. Egyenes vonalú, nyers, riffes amerikai hard rock ez a későbbi pop metalos idők túlzengetett vokáljai és visszhangos dobjai nélkül, egyértelműen retrós az érzésvilág és a zene is, és bevallom, éppen ez az, amiért az egyik szemem nevet, a másik meg sír. Nevet, mert nagy rajongó vagyok, gyakorlatilag bármit szívesen hallgatok Dave-től, és sír, mert igyekeztek teljesen biztosra menni, pedig lássuk be, ugyanolyan tét nélkül zenélnek most is, mint az előző újjáalakulás alkalmával. Márpedig az említett utolsó két stúdiólemezen, a '95-ös Musically Incorrecten és a '97-es Endangered Species-en a Y&T olyan előremutató, határok nélküli hard rock zenében utazott, amitől a padlón csattant az állkapcsom. Nos, ahhoz képest most bizony eléggé kényelmesen, öregurasan nyomják... Persze azóta eltelt másfél évtized, Meniketti elmúlt 56 éves, és ráadásul a mostani felállásban nincs itt az überdobos Jimmy DeGrasso sem, aki rengeteget tett hozzá azokhoz az anyagokhoz. Szóval lehet, hogy csak én támasztottam túlságosan magas igényeket velük szemben így előzetesen.
Ettől függetlenül azonban nem tudok és nem is akarok belekötni a Facemelterbe, mert Dave mindig is nagy dalszerző volt, aki 2010-ben is képes minőséget szállítani, ráadásul jellegzetes hangja sem látszik megkopni. Ennek megfelelően ha valaha is szeretted a Y&T-t, bizonyára ugyanolyan jó érzésekkel hallgatod majd a védjegyszerű tempóban zakatoló How Longot, a refrénben erős Shine Ont, a napfényes I'm Coming Home-ot vagy a bluesos, ízes Gonna Go Blindot, mint én. A hangzás nem rossz, de eléggé low budget, a hallgatóban folyamatosan ott motoszkál, hogy hiányzik belőle valami olyan, amit a zene mindenképpen megérdemelne és igényelne. Pedig hipermegszólalásra valószínűleg a '90-es években sem volt sokkal több pénzük, mint manapság, ennek ellenére a két utolsó album úgy szólt, hogy ma is leszaggatják az ember fejét. A Facemelter ezen a téren is visszalépést jelent.
A maroknyi tábor szeretni fogja ezt az albumot, én is mindig újra meg újra meghallgatom, de objektíven nézve azért nem nevezném meghatározó jelentőségűnek a tekintélyes életműben. Ha nem ismered a Y&T-t, kezdd az ismerkedést inkább az Earthshakerrel, a Contagiousszel vagy a Musically Incorrecttel, aztán ha a klasszikusok már megvoltak, jöhet szép sorjában ez is.
Hozzászólások