Shock!

Nem könnyű bekategorizálni az Ywolfot. Nagyon nem. És írni sem könnyű róla. Több okból sem. A formáció kvázi kétszemélyes, Gabriel Wolf szerzi a zenét, ezt elő is adja számítógépen, illetve szintetizátoron, írja a szöveget, énekel, hörög, károg. Mellette Stephanie Kiss énekel, nyilván övé a női hang.

A Trilogy Of The Night amolyan soundtrack egy fantasy trilógiához, méghozzá Jeffrey Stone Éj trilógiájához. A könyv a kilencvenes évek elején jelent meg nálunk, az első fantasy kiadványok között volt - legalábbis utána kezdték ömleszteni a fantasy könyveket a piacra -, és ez még abból az igényes fajtából való, amelyet még az én hardcore sci-fi fanatikus lelkem is kedvelt.

Gabriel Wolfnak nem ez az első soundtrackje. A Cherubion kiadó könyveihez írt hasonló műveket, bár nem Ywolf néven. Hogy mit értek soundtrack alatt? Nyilván nem filmzenét, hanem szerepjátékosok egy adott témához illő aláfestő zenéjét "szeánszokhoz". Az érdekessége jelen lemezanyagnak az, hogy hamarosan egy külföldi kiadó hivatalosan is megjelenteti.

A mellékelt infólap szerint gótikus a zene, melyben ugye nincs hörgés, illetve károgás, ami nem igaz, mert hörgés elő szokott fordulni gótikus zenékben. Nem tudom pontosan megítélni, mennyire gótikus a zene, eleddig csak gitáros - metalos, darkos - gótikus zenéket hallottam, ez pedig messziről sem olyan. Egyrészt mert minden hangszer szintetikus (itt megjegyezném azt nem értem, hogy a borítón miért volt felsorolva x számú hangszer, amit használtak (!), hiszen csak számítógépes midi hangszereket hallhatunk, ráadásul nem is a legjobbakat, teszem azt az ütőhangszerek elég rémesek, jobb lett volna ezeket samplerezve megoldani, a többi is mind alaphangszer és nem egy közülük elég "szőrösen" szól.).

Hol is tartottam? Ja, gótika. Annyiban azért talán helyes a gótika kifejezés, hogy dallamok nem egy helyen a középkori világot idézik meg - avagy a fantasy világot, de semmi esetre sem XXI. századi a dolog -, viszont maguk a témák elég monoton, egysíkú mederben hömpölyögnek, 53 perc egy ritmusban egy kicsit fárasztó. Konkrétan zenehallgatásnál fokozottan, és nekem nem úgy rémlik, hogy ennyire nyugis lett volna a könyv története, a csatához pl. sokkal pergőbb ritmus illene (nem elég pár üstdob-szerű hang), így bizony elalszik a hallgató a harmadik tétel után. És mivel ez egy zenei magazin, kénytelen vagyok önálló lemezanyagként értékelni a dolgot, és a zenét kritizálni benne.

A férfi ének egész elfogadható - bár erősen effektgyanús, mármint túl mély - a hörgés/károgás annyira szét van effektezve, hogy szimpla sistergés lett belőle, a hangzás sem túl fényes, a monumentális részeknél nem jön át az erő, pedig lényeges lenne. Az utolsó számban a szgépes gitárhang (legalábbis ahhoz áll a legközelebb) meg több, mint kínos. Nagy pozitívum viszont Stephanie Kiss, meg is lepődtem, hogy egy ilyen komolyzenébe illő hangot hallok egy ilyen zenei környezetben. Remélem még hallunk felőle.

Nyilván sok munka van a lemezben, de attól, hogy valaki rengeteg lemezt elkészít, még nem biztos, hogy igazán jót is tud alkotni. Itt pl. 8 nagyjából egyforma dalt hallhatunk, kevés variálással. Azt a bizonyos pluszt hiányolom, amit mondjuk a Darklightban érzek. Szerepjátékosok tehetnek egy próbát vele, ha nem csak csöndben szeretnének játszani, de otthoni hallgatásra albumként elég kevés. Ezért csak ennyi (pláne, ha a Cross Borns is csak hat pontot kapott).