Shock!

A Zao nem szívbajos, képes volt az összes dalszöveget tükörírással berakni a bookletbe.
Emlékeimben róluk egy igen zajos, hardcore/metalcore csapat élt, akik valamiért mégis picit kilógtak az átlagból (és ezzel most nem arra célzok, hogy hívő keresztények, bár nekem egy kicsit bizarr ezt a zajos-súlyos-durva zenei világot a kereszténységgel összekapcsolva látni).
A zene továbbra sem finomodott, jobbára noisecore-ként lehetne definiálni, rendkívül mocskos vokállal, melyhez a sound is passzol, semmi polír, tompa és zsíros, producerelte: Steve Albini.

Valahogy az ilyen noise alapú zenékben is találni sokszor fogódzót, ám a Zao nálam nem akar működni sehogysem. Dühös meg elkeseredett és nem kevés kliséből faragtak egyfajta sajátos világot, ám valahogy a sok negatívizmus jelen esetben a zene rovására megy.
Pedig vannak itt jó pillanatok (sajnos tényleg csak pillanatok), olykor lelazulnak és ösztönből ütnek, reszelnek mindent amit lehet, de aztán elrontják a káoszba fordulással. A Killing Time... című opuszban meg amit gitárszóló néven művelnek, az sikítanivalón röhejes.

Sajnos tiszta éneklést is hallhatunk a lemezen – gyenge és felesleges.
Nyilván vannak akik pont az ilyesféle zajmetalra érzik jól magukat, én féloldali idegzsábát kapok az ilyen egysíkú ordibálástól, nálam ez már vicc és paródia-kategória helyenként. Objektíven mondjuk közepesnél azért jobbak mondjuk. Kevesebb klisét, több értelmet!