A Cavum 2000-ben jelentette meg első demóját, ami annak idején igencsak meglepett komplex zenéjével, de szerintem nem csak engem. Majd nagy csönd és űr következett, csak találgatások folytak mindenféle fórumon, hogy mi lehet a zenekarral.
Tagcserék történtek például. Ziskó Olivér dobosfélisten helyére Stekovics Zsolt érkezett, aki hallhatóan otthon van ebben a zenei közegben, bár még nem annyira karakteres, mint elődje, de bőven ügyes, sőt. A vokálrészeket Nagy András helyett most Holnthoner Sándor hörögte el, így idén tavasszal sikerült rögzíteniük a Home Stúdióban 4 új nótát.
A korábbiakhoz képest a komplexitást nem adták alább, viszont még durvább lett az egész, mondhatni arcbamászóbb, az első demó kicsit szellősebb volt. Tehát az Atheist-, Cynic-vonal megmaradt, viszont sokkal blackesebb, deathesebb a zene helyenként. Itt aztán nem találunk fogósságot, megjegyezhető részeket, talán ez is a zene hátulütője, nem nagyon lehet belekapaszkodni sehol. Hallgatás közben persze azt érzi az ember, hogy bazi jó, de utána csak néz bambán, hogy mi is volt mindez. Persze, nem biztos, hogy a zenekar célja nem a bamba-nézés előidézése, és nyilván akadnak sokan, akik kedvelik ezt a fajta kakofóniát.
Profi az anyag, a kifogásolnivalót a vokálban találtam meg. Én speciel ezt a fajta acsarkodó hörgést nagyon kevésnek érzem már ehhez a zenéhez. Valahogy elszürkíti magukat a zenei alapokat, amint megszólal a hörgés/károgás, olykor szimpla black/death produkcióvá degradálódik az egész. Kár. Nem mondom, hogy olykor nem jó az öblös, gyomros morgás, de legtöbbször mintha két totálisan külön dimenzióban mozogna a hangszeres- és a vokálrész. Ötletesebb, fantáziadúsabb ének/vokáltémákkal mérföldekkel jobb lehetne a produkció.
Nem az a fajta zene, amit könnyű megemészteni. Kell neki idő, ha valaki könnyedségre vágyik, a Cavumot felejtse el, mert megfekszik a gyomrát. Aki szereti számolgatni, hogy egy percen belül hányféle témát, riffet, dobkiállást építettek bele a dalba a zenészek, azoknak kiváló gyakorlási lehetőséget nyújt erre a Cavum.
Bár nem egészen ugyanaz, de valahogy őrültségben mégis rokon valamelyest a Spastic Inkkel, akik szintén kétmásodpercenként villantanak fel új ötleteket és riffeket a dalaikban.
A dalszövegeket sajnos nem mellékelték és a honlapon sem lehet megtalálni, pedig kíváncsi lennék miről is ordibál a frontember.
Tény, hogy rétegzene, tény, hogy kevesen hallgatnak itthon és még külföldön is ilyen zenéket. Az a réteg viszont kitartó és fanatikus, szóval egy bizonyos tábort simán meg lehet célozni a demóval. Már az is öröm azért, hogy akadnak zenészek, akik hajlandóak még manapság is ilyen zenét játszani hazánkban, nem kevés kitartás kell hozzá. Hogy mi lesz a zenekarral, elképzelni nem tudom, talán egy kis underground kiadót még találhatnak is, akik megfelelő terjesztést tudnának nyújtani a csapatnak, meg is érdemelnék, az a kitartó és fanatikus tábor utat találhatna hozzájuk is. Azt meg majd eldöntik, hogy maradnak-e ennél a hörgésnél vagy sem.
