Úgy látszik, Olaszországban a demózást is komolyabban veszik, hiszen ez a kiadvány is rendes nyomdai borítót kapott - bár nem mintha számítana, ha a zene csapnivaló.
A Shattered 2000-ben alakult, és Pantera feldolgozásokkal kezdték a pályafutásukat. Olyannyira, hogy 2003-ban, az első demójukon néhány Pantera feldolgozással lepték meg a népeket. (Mondjuk az ilyesmit sosem értettem: mi értelme van, ha egy totálisan kezdő zenekar feldolgozásokat rögzít? Elárulom: semmi.)
Pár év múlva úgy gondolták, hogy elég jók ahhoz, hogy saját dalokat írjanak, ezért 2004-ben már 5 Shattered szerzeményt vettek fel.
Nos, a stílus nem változott, illetve a nagy feldolgozásdiban sikerült koppintaniuk a Panterát, a riffek, ritmusok, vokálstílus mind a nagy elődtől másolódott - sokszor meg is lehetne mondani melyik nótákból csentél el a részeket - csak hát itt azért mérföldekkel gyengébb zenészek játszanak, így olyan kis amatőrmetal jellege lett a zenének. Az a típus, amire az ember azt mondja csendben: jó, jó, de minek?...
A demó mélypontja a harmadik számban következett el, az addig megvadult kafferbivalyként ordibáló vokalista dalra fakadt. Úgy érzem innentől kezdve teljesen jogosan ment el véglegesen a bizalmam a zenekartól. A srác kimeríti a fürdőszobai vernyákolás fogalmát, és mintha direkt azon igyekezne, hogy direkt ne legyen egy tiszta, a dal hangneméhez passzoló dallamfoszlánya. Innentől még később is meglepett ilyen hangokkal hősünk, pedig ahogy nézem a kedvencei között ott szerepel Freddie Mercury. Muhaha. Ilyenkor nem hallják a kedves ifjú titánok, hogy a különbség a saját, illetve a kedvenc teljesítménye között minimum két galaxisnyi?...
A csapat tanuljon meg zenélni, az énekes kerülje el a mikrofont örökre, véssék az eszükbe, hogy a dalírás nem azt jelenti, hogy lemásoljuk kedvencünket.
