Nem mondhatok mást én sem, mint amit jó fél évezreddel ezelőtt Európa nagyhatalmainak képviselői közölhettek egymással titkos találkozóikon: ezekkel a törökökkel mostanában túl sok baj van.
Nem elég ugyanis a rossz emlékű EB-selejtező mérkőzés, ráadásul még Y.O.C. legutóbbi ajándéka is előbukkant a „bizonytalan időre" félretett promo-CD csomagom aljáról.
Bizonyára vannak olyan olvasók, akik emlékeznek még a Művész korábbi jelentkezésére, mellyel BZ számára okozott minden bizonnyal feledhetetlen perceket. Én egy fokkal jobban jártam a kollegánál, Yalin Ongun Cosgun időközben összekapta magát, a szintit elhagyva összerántott maga köré egy csapatot, ezáltal ha jónak nem is nevezhető, de legalább értékelhető produktummal tudott előállni. Az azonban továbbra is változatlan, hogy hősünk honlapja elérhetetlen az érdeklődők számára, s mivel nekem ezúttal kísérőlevél sem jutott, a számok címén és az előadókon kívül semmi más információval nem szolgálhatok. Így teljesen önhatalmúlag döntöttem a demo besorolásról is, pontozni ugyanis ezúttal nem sok kedvem volt.
Az öt tételes korong The Dawn címre keresztelt negyven másodperces nyitánya voltaképpen csak felvezetés az első rendes számhoz, ennek ellenére eléggé megroggyantja a nyájas hallgató kedvét, mivel Y.O.C. egy ultra-idegesítő énektémával köszönt ránk. A téma aztán a Seeds Of Hate-ben folytatódik, tipikus európai power/speed nóta, Y.O.C. néhol sikkantásokat sem nélkülöző magas énekét egy mélyebb hang dörmögése ellensúlyozza. Mindez még szódával el is menne, Kaya és Bijen azonban olyan szinten szólózzák szét tipikus gitárhokijaikkal a dalt, hogy hallatára fejemmel a falat kezdtem koppintgatni – természetesen a dobok által megkívánt ritmust precízen követve.
A címadó tétel visszább vesz a sebességből (és az arcból), ezáltal a leghallgathatóbb darab mind közül, középtempós döngölés, megszokottnak mondható duplázós lezárással. Itt még a Mester dallamai is egészen rendben vannak, követendő példaként az Iced Earth, a korai Savatage, esetleg a Vicious Rumors lassabb, megfontoltabb dalai szolgálhattak. Játsszanak azonban bármit, az énektémák nagy részéből és az újra meg újra előbukkanó triolás gitárfutamokból csak úgy üvölt a csapat Vasszűz-mániája.
A No Tomorrow aztán ismét rákapcsol, a szólók ezúttal szerencsére valamivel hallgathatóbbak, mint korábban, a büntetés azonban itt sem marad el: Yalin pajtás a dal végére ismét elhiszi magáról, hogy sírós hangú ÁHAHÁHÁÁHÁÓ-áriázásánál nincs nagyobb ajándék az emberiség számára. Pedig lenne. Ezek után már nem is bántam, hogy a K.T.T.M.T. thrashes zárása negyven másodperc alatt lecseng, nyomot sem hagyva maga után.
Sokkal több szót nem is érdemes a Sanity Withinre pazarolni. Ajánlani nincs kinek: hazai rajongókról feltételezem (jobban mondva nagyon remélem) nem beszélhetünk, ráadásul kábé ezer olyan csapat van, amit előbb ajánlanék bárkinek, mint őket. Másrészt pedig lövésem sincs, hogy honnan lehetne egyáltalán beszerezni, példánnyal csak a magunkfajta szerencse fiai rendelkeznek, mi azonban nem válnánk meg tőle semmi pénzért. Hát persze, hogy nem.
