Shock!

Szinte sejtettem, hogy a király nem fog 2018-ban előrukkolni a nagyon régóta ígérgetett friss kiadványával, hiszen nem is ő lenne, ha nem kapcsolná szigorúan a számmisztikához karrierje sarokpontjait. Így aztán megint nem érheti szó a ház elejét, ha összefüggéseket kell vonni a mester életének alakulásával és a számokban rejlő misztikával. Az idei évszám összevont összege, valamint a lemezmegjelenések közötti tizenkét év ugyanis megint csak visszavezethető a titokzatos 3-6-9-es számrendszerre, ami King teljes karrierjére jellemző (csak egy példa: „Eighteen is actually nine" – Abigail).

Ha leszámítom a félhivatalos bootlegeket és a válogatásokat, akkor a tizenkét éves periódus az utolsó hivatalos sorlemez, a Give Me Your Soul... Please-től számított, feltöltődéssel eltöltött időszakra utal. Igen, bármennyire is hihetetlen, de már ennyi idő telt el King Diamond- (és Andy LaRocque-) szerzemények nélkül. Tudom, hogy ilyenkor sokan joggal felhördülnek, azonban ne felejtsük el, hogy King kemény, betegségekkel és műtétekkel teli időszakon ment keresztül, amelyek miatt nagyon is szüksége volt erre a pihenőre. A megterhelő turnék és a bizonyos tekintetben önpusztító életmód nem kicsit veszi igénybe az emberi szervezetet, ami az ő korában még ráadásul különösen nagy kockázattal is jár. De így legalább elmondható, hogy King tényleg a vérét adja a rajongói kedvéért...

A tizenkét év ínségért persze nehéz bármivel is kárpótolni a tábort, de a mester eddigi gazdag életművének ismeretében szerintem senkinek nem lehetne egy csepp hiányérzete akkor sem, ha egy napon a király végérvényesen visszavonulót fújna. Szerencsére ez még nem történt meg, és jó pár évvel ezelőtt újból életjelekről, turnédátumokról kezdtek el csiripelni a kisördögök. A friss DVD anyaga sem egészen mai történet, hiszen a két azonos tartalmú program is három-négy esztendővel ezelőtt volt aktuális, amelyeket az akkori turnékon teljes egészében előadott Abigail lemezre építettek fel. Itt egy 2016-os, a belga Graspop Metal Meetingen, illetve egy 2015-ös, a philadelphiai Fillmore-ban rögzített buli professzionális felvétele látható-hallható, és gyorsan legyünk is őszinték: ilyen minőségi élő cuccot még talán soha nem láthattunk a csapattól. Nem csak a hang, de az operatőri munka is minden tekintetben profi: a több ponton rögzített filmfelvevők mellett a színpadi kellékekre, mozgó tolószékre és koporsóba helyezett minikamerákkal is csak azt próbálták érzékeltetni, hogy igyekeztek minden lehetőséget kiaknázni.

Más kérdés, hogy a King Diamond-sztorikat megszemélyesítő karakterek nem minden esetben minősülnek a legjobb húzásnak. Elég csak a Them nyitányával (Out From The Asylum, Welcome Home) kezdődő műsor elsőnek felcsendülő hangjai alatt, kerekesszékben beguruló nagyival szembesülni, már meg is történt az illúziórombolás... Az inkább valami elcseszett farsangi mulatságba illő álarcban toporzékoló boszi cseppet sem félelmetes, ellenben sokkal inkább viccesnek tűnik ebben a szituációban, de az Abigal jelenetei alatt, a koporsóból kiemelt babával bohóckodó frontember sem hozza rám úgy a frászt, ahogy az ember eredetileg elvárná. Ezeken a kissé összecsapott jeleneteken azért lehetne még dolgozni – ha már beépítik a show-ba –, és kicsivel több időráfordítással valóban félelmetesre és szürreálisra tudnák komponálni őket. Valahogy úgy, ahogy például a démonszobrokkal díszített színpadképet is kialakították. Ezeket leszámítva több kritika nem is nagyon érheti a ház elejét, mert a dalválasztás természetesen nagyon rendben van: a teljes egészében eljátszott Abigail az elsőtől az utolsó hangig szó szerint katarzis, de a Fatal Portrait (Halloween), a Conspiracy (Sleepless Nights) és a The Eye (Eye of the Witch) felidézése is a vörös legördögibb árnyalatában fortyogó piros pontot jelent. S persze ezek után a két dalból álló Mercyful Fate-blokk (Melissa, Come To the Sabbath) sem hiányozhat a múltidézésből.

Matt Thompson – Mikkey Dee-t leszámítva – talán a legeredetibb ütős, aki valaha megfordult King csapatában, ezúttal is látványos erőfeszítések nélkül birkózik meg elődei komplex tördeléseivel, ahogyan az egykor a The Poodles-ben és a Lion Share-ben is érdekelt, mélyekért felelős Pontus Egberg. A két gitáros persze – King mellett – simán elviszi a show-t, Andy LaRocque ízig-vérig hagyományőrző, fémes riffjei és szólói kikezdhetetlenek, ráadásul Mike Weaddel tökéletes párost alkotnak. King felesége, Lívia Zita is fontos segítség a háttérvokáloknál, ráadásul még a hangszíne is passzol a mester sztratoszférában szárnyaló orgánumához. S ha már a hangszeresekről szó esett, ne maradjon ki a főszereplő sem, akinek hangja még így, 62 évesen is képes azonnali költözésre bírni a szomszédokat. Többször viszont már nem vagyok hajlandó leírni, hogy új King Diamond-lemezt akarok, helyette inkább szerényen csak azt mondom, hogy legyen Mercyful Fate-összeröffenés is végre.