Shock!

A Wight-sziget Anglia legnagyobb és második legnépesebb szigete, a La Manche csatornában fekszik, körülbelül három kilométerre a brit partoktól. Ez volt Viktória királynő kedvenc pihenőhelye (itt is halt meg), itt üzemelt a világ legelső rádióállomása, és itt fedezték fel a légpárnás hajót. De a világ mégsem ezek miatt ismeri, hanem a fesztiválja révén, ami hosszú-hosszú szünetelés után 2002-ben indult újra, hogy azóta minden évben stabilan hozza az ötven-hatvanezres nézőszámot. Ami nem rossz ugyan, ám röhejesen kevés ahhoz képest, amit a fesztivál a csúcsévében, 1970-ben tudott. Akkor ugyanis hivatalos adatok szerint hatszázezer ember vett részt az ötnapos feszten (nem hivatalosan hétszázötvenezres nézőszámról beszélnek), így aztán a „Message To Love" szlogenű seregszemle bőven túlteljesítette sokat emlegetett célját, mármint hogy Európa válasza legyen a Woodstockra.

Legalábbis nézőszám tekintetében, mivel anyagilag egy ordas nagy bukta lett a dologból. Hogy ez mégis hogyan történhetett meg? Hát úgy, hogy a félmilliónál is több résztvevőnek csak kábé tizede vásárolt jegyet, a többiek nemes egyszerűséggel beözönlöttek a kerítésen keresztül, amit gondos kezek már az első napon, 1970. augusztus 26-án számos helyen szétvertek, ezáltal maximalizálva a fesztivál ár-érték aránymutatóit. De ettől eltekintve is – a kedves kis szlogennel szöges ellentétben – egy balhékkal, verekedésekkel tarkított fieszta lett ez, ahol többször a fellépők műsorát is meg kellett szakítani a színpadra mászó, vagy éppen oda különféle tárgyakat feldobáló, túlfűtött lelkiállapotban lévő hallgatóság miatt, és ahol komoly tűzesetek is történtek, mivel több helyen is meggyújtották a szemetet, hiszen éjjelre azért – augusztus ide vagy oda – jócskán lehűlt a levegő.

Pedig hát igazán volt minek örülni, hiszen – többek között – olyan legendás nevek fogadták el a meghívást, mint Miles Davis, a Ten Years After, a Free, a Jethro Tull, Joan Baez, Leonard Cohen és a legnagyobb dobás, az ember, aki alig egy hónap múlva már halott volt: Jimi Hendrix. És bizony ott volt közöttük az a csapat is, amelyik hiába volt a korszak egyik legnagyobb húzóneve, valahogy mégis rendre lecsúszott az igazán nagy fesztiválokról: Montereybe legnagyobb sajnálatukra nem hívták meg őket, Woodstockba már igen, de oda meg ők nem akartak elmenni. A Wight-szigeti fesztivált azonban pont megfelelőnek tartották arra, hogy kicsit kizökkentse őket abból a rendkívül rossz kedélyállapotból, amiben voltak, mivel hát Jim Morrisonnak éppen akkortájt kezdődött meg addigi legnagyobb büntetőpere, a másfél évvel korábban történt „Miami-incidens" miatt, és félő volt, hogy akár hosszú évekre is leültethetik. Ez pedig gyökeres változásokat hozott magával színpadi előadásmódjukban, amint az jól megfigyelhető ezen a valóban hiánypótló felvételen, amit majd' ötven évvel a fellépés után adott ki az Eagle Rock Entertainment – rögvest négy különböző formátumban is (DVD+CD, Blu-ray+CD és persze mindkettő Compact Disc nélküli változata).

A Doors augusztus 30-án, vasárnap, hajnali kettő magasságában (!) kezdett bele megközelítőleg 70 perces műsorába, előttük az alig néhány hónapja alakult, de máris a jövő nagy reménységének kikiáltott Emerson, Lake & Palmer játszott, utánuk pedig a teljes Tommy-t színpadra állító The Who következett. A bő egy órába mindösszesen hét dal fért bele, mivel egyrészt eljátszották két leghosszabb számukat is, másrészt pedig még a rövidebb dalokat is jócskán elnyújtották. A videó a Roadhouse Blues-zal kezd, és dinamikai szempontból ez az egész anyag legérdekesebb része. Igaz, itt még nem a zenekart látjuk, hanem a fesztiválra érkező embertömeget, a flower-power generációt, akiket érdeklődve figyelnek a tisztes polgárok. A négy zenész a szexuálisan lüktető Back Door Man alatt tűnik fel először, egy olyan színpadképpel, amihez képest még a grunge-korszak nagyjainak cipőbámulós fellépései is cirkuszi kavalkádnak minősültek volna: díszlet az nuku, a színpadot pedig – a zenekar kifejezett kérésére – alig néhány lámpa világítja meg (már ha egyáltán), és azok is többnyire sápadt, vöröses fénnyel. Ebből aztán tényleg nem tudom mennyi látszódhatott a töksötét éjszakában, akár csak a tizedik sor környékén is.

Ráadásul odafent – már persze az elementáris erejű zenén kívül – nem is történik az égadta világon semmi, Ray Manzarek ikonikussá vált póza, ahogy görnyedt háttal, arcába hulló hajával ráborul a billentyűkre, és szinte befelé játszik, jól jellemzi a csapat egészét. Robbie Krieger ugyanolyan elveszett fejet vág, mint kábé mindig, talán csak John Densmore csépeli meglepő vehemenciával a dobokat. A legkülönösebb azonban az, hogy a nagy szakállas Morrison bácsi, aki fénykorában az őrületig űzte-hajtotta sámántáncával önmagát, zenésztársait és a közönséget is, most lehorgonyoz a mikrofon előtt, és - túlzás nélkül - egy lépést nem hajlandó tenni onnan se jobbra, se balra. Az idő nagy részét ráadásul a közönségnek háttal tölti, és semmibe révedő szemeiből is az olvasható ki, hogy ez az ember már leszámolt ezzel az egész cirkusszal, és tényleg itt búcsúzik el a zenétől, a szemünk láttára. (Nem is tévedünk nagyot, mivel a Wight-szigeti fellépést követően a Doorsnak már csak két koncert jut, a harmadikat, a legutolsót már nem is tudják végigjátszani, mert a Gyíkkirály a műsor elején idegösszeroppanást kap, leül a padlóra, és nem hajlandó tovább énekelni.)

Hogy mindezt ritka unalmas egy órán keresztül bámulni? Aláírom, tényleg az. Hallgatni viszont remek, mivel a Doors még így is óriási formában van, élén Jimmel, aki – kedvelt szokásával ellentétben – nem felejti/rontja el a szöveget, nem szakítja félbe a számokat, és olyan erős és tiszta a hangja, hogy a programadó When The Music's Over központi üvöltésénél összerezzentem. Érdekes módon a csúcspontnak azonban nem ezt és nem is a legnagyobb slágereket - a mindig vadító Break On Through (To The Other Side) és a bő negyedórásra hízlalt-szétszólózott Light My Fire – tartom, hanem az akkor új dalnak számító, és improvizatív módon előadott Ship Of Foolst (ami alatt egyébként újabb ritka felvételek jönnek az éjjeli embertömegről).

A zárás persze nem nagyon lehet más, mint a The End igencsak egyedi előadása, a középrész helyén ugyanis egy medley-t kapunk, benne Morrison-improvizációkkal (Across The Sea/Away In India), a Crossroads Blues című standard rövid felidézésével, végül pedig a Wake Up! zárja a sort. Hát, én bizony jobban örültem volna a teljes The End-nek, bár ez így mondjuk tényleg egyszeri és megismételhetetlen volt. Aztán ennyi, végét vetik a zenének, s hazamennek a legények. (Hogy aztán nem sokkal később, a többnapos seregszemle romjai láttán, a Brit Parlament rapid módon elfogadjon egy törvényt, amely jó időre kvázi lehetetlenné tette szabadtéri koncertek megrendezését a szigeten.)

Mindez nyilván feljavított képpel és hanggal kerül elénk (ez utóbbiért ráadásul a régi harcostárs Bruce Botnick felelt), az extrák között pedig ott találunk egy tizenhét perces, mérsékelten érdekes mini-dokumentumfilmet is, This Is The End címmel, amiben a csapat túlélő fele mondja el meglátásait az eseményekről, de archív felvételeken felbukkan Ray, mint ahogy a csapat menedzsere, Bill Siddons is. A Doors Wight-szigeti fellépését rögzítő kiadvány mindezek fényében sokkal inkább hiánypótló, mint szórakoztató, inkább különleges, mint igazán izgalmas. Temetési rituálé, nem pedig eksztatikus népünnepély.