Nem tudom, mi indította arra David Coverdale-t, hogy évek hosszú tiltakozása és bluesban fürdése után három éve végül mégis újra felélessze a Whitesnake-et, méghozzá annak is egy hard rock megaváltozatát, de a Live In The Still Of The Night fényében ennél jobb döntést aligha hozhatott volna. Már akkor óriási reményeket fűztem a reunionhoz, amikor először olvastam Doug Aldrich és Reb Beach csatasorba állításáról a gitárosfronton, ezt a DVD-t látva viszont tényleg csak a fejemet tudom a falba verni, amiért még nem néztem meg őket azóta.
Nem csalás, nem ámítás: ez a felállás simán felveszi a versenyt a '87-es turnébandával, de akár még azt is megkockáztatom, hogy erősebb annál. A DVD pedig simán és egyszerűen az egyik legjobb koncertvideó, amit életemben láttam.
Az anyagot tavaly rögzítették Londonban: igazi arénabuli ez egy gyönyörű, agyig telt fedett csarnokban, saccra úgy 8-10 ezer nézővel, nagy színpaddal, impozáns fényekkel, vagyis a csapat fénykorát idéző körülményekkel. És hát a produkció, amit nyújtanak... Az csak egy dolog, hogy a nagy Whitesnake nótákkal nem igazán lehet tévedni, bárhol, bármilyen körülmények között eljátszva ütnek, ez a felállás azonban egyszerűen új dimenzióba helyezte a sokszor hallott klasszikusokat. Döbbenetes, micsoda erővel dörren meg a csapat és hihetetlen, mennyire nem öregszik David Coverdale még így a hatodik iksz felé menetelve sem. Az csak egy dolog, hogy pont úgy néz ki, és pont olyan fizikai formában van, mint uszkve húsz éve, de a hangja sem kopott semmit, ebben pedig a nagy veteránok közül egyedül Ronnie James Dio-hoz lehet hasonlítani. Ugrál, táncol, pörög-forog, bűvészkedik a mikrofonállvánnyal, ahogyan csak ő tud, közben egyetlen hibát sem vét, és úgy tolja ki a legendás magasakat, mint a régi szép időkben.
Elsőre kicsit furcsa, hogy nem valamelyik Whitesnake dal a kezdés, hanem a Deep Purple Burnje, de nincs kedvem ezen agyalni - egy 8 perces extra változatot kapunk egy verzényi Stormbringerrel felhizlalva, és az embernek már itt kedve lenne felugrani kedvenc foteléből, hogy tiszta erőből tomboljon a szoba közepén, ez pedig csak fokozódik a továbbiakban. A második Bad Boysnál már konkrétan attól félsz, hogy szétrobban alattuk a színpad. Másfél évtizeden keresztül azért sírt mindenki, hogy David jöjjön össze újra John Sykes-szal, itt azonban egyértelművé válik, hogy egyáltalán senki sem hiányzik innen.
Amit Doug Aldrich és Reb Beach nyújtanak, az bizony - szentségtörés vagy sem - több annál, mint amit akármelyik Whitesnake felállás bakelitbe álmodott annak idején. Nem csalás, nem ámítás: még az überelhetetlen 1987 dalai is frissebben, jobban, erőteljesebben szólalnak meg, mint annak idején minden idők egyik legjobb és legsikeresebb hard rock lemezén. Az egykori Lion, Bad Moon Rising, Burning Rain riffkirály és a Winger, Dokken, The Mob zseni tökéletesen egészítik ki egymást a színpadon. Nem csak baromi jól mutatnak Coverdale oldalán, de ahogy megosztják egymás között a témákat, szólókat, apróságokkal felturbózva a két-két és fél évtizedes nótákat, azt bizony nehezen tudnám másnak titulálni, mint zseniálisnak. Két ilyen kaliberű arc esetében persze nem meglepő, hogy egyikük sem ragaszkodik szolgaian az eredeti verziókhoz, ehelyett átültetik azokat a saját stílusukba, és ez valami egészen sajátos húzást pumpált az amúgy sem lagymatag alapanyagba. Aldrich összekeverhetetlen, szikla gitározása, szárnyaló szólói Reb leheletfinoman elegáns ritmusjátékával és védjegyszerű nyújtásaival, tekeréseivel kiegészítve tényleg egy új szintre helyezték a Whitesnake-et.
Ami a többieket illeti, a másik nagy veterán, Tommy Aldridge kondíciója Coverdale-éhez hasonlóan szintén döbbenetes, hiszen ő sem mai gyerek már, jócskán 50 felett járhat. Halálpontos, feszes dobolásával atombiztos alapokat biztosít társainak, élen a kiváló Marco Mendozával (Blue Murder, Ted Nugent, Soul Sirkus satöbbi), aki nemcsak az eddigi legjobb Whitesnake basszer, de a vokálozásban is méltó segítője Coverdale-nek. Gyönyörű futamai mindenütt ott vannak, kitöltik a teret, mégis mindig ízlésesek, sosem tolakodóak. Ugyanez vonatkozik Timothy Drury billentyűsre is.
Egy ilyen felállással cseppet sem meglepő, hogy a koncert gerincét a '87-es lemez dalai képezik -a Bad Boys mellett itt az Is This Love, a Give Me All Your Love, a Crying In The Rain, a Here I Go Again és a Still Of The Night is -, de nem hanyagolják a tekintélyes életmű egyéb mérföldköveit sem: könnyeket fakaszt a Love Ain't No Stranger, pikánsan játszadozik a Ready An' Willing, elgondolkodtat a Judgement Day, de csak jókat tudok mondani az Ain't No Love In The Heart Of The Cityről, a Don't Break My Heartról, a Fool For Your Lovingról és a Take Me With You-ról is. Még Aldridge dobszólója is úgy tökéletes, ahogy van, nem is beszélve Doug gitárorgiájáról.
Az AFM egy kis kiadó, de nem sajnáltak pénzt ölni ebbe a DVD-be, és ez bizony minden másodpercben meg is látszik. Rengeteg kameraállás, profi vágások, tökéletes hang, az ember tényleg ott érzi magát a tomboló londoniak között. Túl sok extra ezen felül nincs, egy negyedórás kis dokumentumfilmet meg egy képgalériát passzintottak a koncert mellé, a bónuszolt változatban azonban egy CD is található ugyanerről a koncertről. Ezen ugyan nincs rajta minden szám és a sorrendjük is más, de akkor már mindenképpen érdemes ezt a verziót megvenni. A külcsín is méltó a tartalomhoz, kimondottan jó érzés kézbe venni az anyagot.
Nem tudom, mit tervez a jövőben a mai zeneipart köztudottan nagy ellenszenvvel figyelő Coverdale, de ha valakikkel, hát ezekkel a zenészekkel bizony összehozhatná azt a lemezt, ami mondjuk 2007 címre hallgat majd, ha érted, mire gondolok. Addig is, míg rászánják magukat, itt ez a DVD - aki szereti a Whitesnake-et, annak azért, aki pedig még nem, annak azért kötelező.
