A jubileumi Fezen számomra legnagyobb attrakciója egyértelműen a svéd Clawfinger remek hangulatú koncertje volt. Mindössze néhány perccel a buli után ültem le a frontember Zak Tell és a gitáros Bard Torstensen társaságában egy kis csevegésre. Mondanom sem kell, hogy a srácok civilben is teljesen elmebetegek.
Gratulálok a bulihoz, igazán király volt! Az intrótok különösen figyelemreméltó...
Bard: Köszi, dolgoztunk már rajta egy ideje! A Goldfinger című James Bond filmből vettük az ötletet és néhány hangmintát fel is használtunk az eredetiből. Egyébként Jocke felesége énekli.
Zak: Meg persze saját szöveget is írtunk rá, méghozzá közösen!
A másik, talán leginkább meghökkentő a Final Countdown megidézése volt...
Zak: Mindig is fejet hajtunk a nagy bandák előtt.
Bard: Még egy Tommy Leven pengetőm is van! (Gondolom inkább John – ő a basszer a Europe-ban – K.G.)
Zak: Az semmi, Jockének Joey Tempest pengetője van!
Bard: Pengetője?
Zak: Igen, a Megadeth dobosának is van saját pengetője...
Akkor muszáj lesz nekem is csináltatnom egy pengetőt...
Bard: Igen, olyan ez, mint a névjegykártya!
A koncertből kiindulva meg kell kérdeznem, teljesen őrültek vagytok?
Bard: Igen!
Zak: A színpadon abszolút! Mikor beüt az adrenalin, és beindul ez a furcsa színpadi vibrálás, akkor nagyon érdekes dolgok történhetnek. Tudod ez olyan, hogy zzzgkhan..kk..a..brr..kkh... tényleg kibaszott nagy érzés a színpadon lenni, hihetetlen amikor az emberek éneklik a dalainkat. Néha megpróbálom ezt elmagyarázni az ismerőseimnek, rokonaimnak, de egyáltalán nem értik. Persze boldogok, hogy van egy jó kis zenekarom, de nem lehet leírni nekik, milyen érzés is ez.
Igen, azt hiszem, ez teljességgel lehetetlen.
Zak: Leírni is nehéz, egy kívülállónak megérteni meg még nehezebb.
Bard: Egyébként a magánéletünkben...
Zak: nagyon unalmasak vagyunk! (nevet)
El tudom képzelni!
Bard: Nem, igazából a magánéletben sokkal rosszabbak vagyunk!
Ami nagyon tetszett, hogy érezni rajtatok, imádtok együtt játszani.
Zak: Azt hiszem, mindannyian rájöttünk, hogy a koncert egy nagyon speciális része a napnak. Mindegy, milyen volt előtte, mennyire van rossz kedved, ha elkezdődik a buli, olyan mintha egy másik részed kerülne előtérbe, mintha a tested máshogy kezdene el működni. Egyébként akár hiszed, akár nem, tényleg nagyon jól kijövünk egymással, még 14 év után is. Persze néha utáljuk is egymást, de ha elkezdődik a koncert, egy teljesen más dimenzióba kerülünk át.
Bard: Tudod, mindenki a bandában érti, mennyire fontos is ez az egész önmagának illetve a többieknek. Tudjuk, milyen sokat jelent, hogy játszhatunk, hogy el tudunk jönni a fesztiválokra, a bulikra, a klubokba, hogy zenélhetünk. És ezért nagyon is hálásak vagyunk.
Az egyik lány a társaságunkból mondta azt körülbelül 20 perccel ezelőtt, hogy ez volt az a koncert, amit szívesen megnézne újra meg újra egy dvd-n.
Zak: Na ez meg egy másik aspektus! Az évek során megtanultunk, hogy nincs baj a nevetéssel, a humorral, a viccelődéssel, és ezek mellett teljesen megférnek a komoly dolgok is. Nem kell mindig komolynak és keménynek lenni, nyugodtan kombinálhatjuk a humort a mondanivalóval. Kezdetben, 1993-94 körül elsősorban azzal foglalkoztunk, hogy minél komolyabbak legyünk, de ez már a múlté. Épp ez az egyik legjobb dolog abban, hogy már ilyen régóta itt vagyunk, hogy rájöttünk, ki lehet néha lépni ebből, röhögni egy jót és egyszerűen csinálni egy jó bulit. Lehetsz vicces és komoly is egyben, mindemellett...
Bard: ...idióta is lehetsz...
Zak: ...még jó muzsikát is csinálhatsz, mindez megfér egymás mellett. Persze, néha jó idiótának lenni, ráadásul nagyon jól is csináljuk!
Two Sides of the Story, nem?
Zak: Teljesen! (nevet)
Egyébként nem lenne itt az ideje már egy élő cuccnak?
Zak: Azt hiszem, a dvd lenne a jobb megoldás, esetleg egy dupla csomag, cd és dvd egyben. Csak kicsit macerás, kell egy stáb, fel kell venni olyan bulikat, amelyek megérik, hogy kiadjuk őket. Meg ugye a legfontosabb, hogy jókor jöjjön ki az anyag, mondjuk egy új album megjelenése környékén. Ezeket mind számításba kell venni, de én imádnám, ha lenne végre egy Clawfinger dvd. Az élő lemez nem biztos, hogy jó ötlet, meg egyébként sem rajongok a koncertfelvételekért, de ez csak az én véleményem. Azt hiszem, megérdemeljük, hogy legyen egy dvd-nk és az emberek is megérdemlik, hogy lássák, mekkora móka egy bandában zenélni!
Mindössze egyébként egy nótát – tinédzserkorom nagy kedvencét hiányoltam...
(A mondat közepén egyszer csak beront Jocke Skog, meglóbálja a kezében lévő sört, óbégat valamit svédül, majd kirohan.)
Zak: Igen, ő a billentyűsünk. (nevet) Tehát melyik is volt az a nóta?
A Tomorrow; imádtam a klipjét is, anno igazán meghatározta a fiatalságomat.
Zak: Ó, én is imádom azt a dalt, de tudod, variálni kell a setlistet, ma például a Warfair is kimaradt. Néha félre kell tenni egy-egy nótát, mert különben egy idő után megölöd. Hagyni kell őket pihenni. Persze mindig van valaki, aki hiányolja egyik vagy másik dalt, de minél több lemezed van, annál inkább igaz lesz ez.
Beszéljünk akkor kicsit az utolsó lemezről is. Mit szóltok ahhoz, ha azt mondom, a Life Will Kill You, olyan, mint a Hate Yourself with Style, csak kicsit több dallammal és kevesebb Meshuggah-val? Szeretitek egyébként őket?
Zak: Persze, közös a stúdiónk is, nagyon jóban vagyunk. Egyébként azt hiszem, nagyon nagy szükségünk volt az utolsó lemezre, ahhoz, hogy továbbra is működhessünk, mint zenekar. Egyszerűen ki kellett hoznunk. Ki kellett engednünk a gőzt, elszabadítani a fenevadat. Minden zenekar történetében vannak nehezebb periódusok, rossz tapasztalatok, baszakodó menedzserek, kiadók, aki szarnak rájuk. Az új album kellettahhoz, hogy mindezt lerázzuk magunkról, a sok szarakodást magunk mögött hagyjuk.
(Bard mindeközben kedélyesen füttyög a háttérben.)
Zak: Egyébként azt hiszem, igazad van, kiengedtük a démonokat, és vissza tudtunk térni a kicsit dallamosabb témákhoz is. Úgy érzem, a karrierünk minden korszakából hoz egy kicsit a Life Will Kill You, vannak kő riffek meg melodikus témák is bőséggel.
(Sajnos ekkor szóltak a srácoknak, hogy lassan menniük kell dedikálni, így csak két percünk maradt hátra.)
A lemez legfurcsább dala talán a Little Baby...
Zak: Igen, a legcsöndesebb, leglassabb nóta a lemezen.
Bard: Az egyik kedvenc dalom, mert a nyugisabb zene totális ellentéte a nagyon durva, egyenes szövegnek, ami bummm, berobban az arcodba! Imádom!
Nem nagyon csináltatok eddig ilyesmit.
Bard: Igaz, de szerintem bátornak kell lenni, ráadásul különlegesség is.
Zak: Azért mindig voltak olyan dalaink, amik kicsit kilógtak a sorból. Szövegileg ugyanolyan kemény, mint a többi szám a lemezen, de zeneileg teljesen más.
Bard: Így viszont még jobban átjön az üzenet, a szöveg így még provokatívabbnak hat, és pont ezt is akartuk elérni.
A harmadik lemez óta van a zenétekben egy jó adag keleti hatás, ami az új lemezen is megfigyelhető. Honnan jön ez?
Zak: A Two Sides-ra gondolsz, igaz? Több akusztikus hangszert használtunk azon a lemezen, mert új producerünk volt.
Bard: Én eléggé beleástam magam ezekbe a hangzásokba anno, bele akartam őket keverni a zenénkbe, mint ahogy az új lemez Final Stand című nótájában is hallható. Nagyon szeretem a keleti zenéket, sokat jelentenek nekem.
Az idő rövidsége miatt sajnos már csak az utolsó, tradicionális kérdésre van időnk. Mi az élet értelme?
Zak: A halál.
Bard: Érezd jól magad, amikor csak tudod.
Zak: Aztán a halál! (nevet)
