Amennyiben a koronavírus is úgy akarja, július 13-án ismét Budapesten koncertezik a Judas Priest. A legendás brit heavy metal intézmény fennállása fél évszázados jubileumát ünnepli meg aktuális turnéjával, amelyen továbbra is Andy Sneap gitározik Richie Faulkner mellett a Parkinson-kórja miatt a koncertezéstől visszavonulni kényszerült Glenn Tipton helyén. Szűk tizenöt percet kaptunk a banda egyetlen ma is száz százalékosan aktív alapító tagja, Ian Hill basszusgitáros drága idejéből, hogy feltegyünk néhány kérdést.
Ian, ezt az ötven évet még kimondani is durva, nem?
(nevet) Szürreális, az biztos! De azért nem mondanám, hogy nagyon megütött bennünket, hiszen tudtuk, hogy közeleg, és a rajongók is rendszeresen emlegetik már az utóbbi években, hogy lassan fél évszázados a zenekar. Igazából inkább mindig azt kérdezem magamtól, amikor eszembe jut ez az egész, hogy tényleg mindössze ennyi ötven év? (nevet) Mert nekem nem tűnt annyinak... A legfontosabb pedig, hogy ma is ugyanúgy élvezzük, amit csinálunk, mint amikor elkezdtük ezt az egészet.
Van amúgy konkrét első emléked a Judas Priestről?
Egyetlen konkrét nincsen, mert a csapat megalakulása sem egyetlen konkrét pillanathoz köthető. A zenekar, amit eredetileg Judas Priestnek hívtak, az első énekesünk, Alan Atkins bandája volt, ami 1969-ben feloszlott. Úgy történt minden, mint egy filmben: Alan ezután elsétált az én akkori bandám, a Freight próbaterme előtt, ahol már K.K. Downingal és John Ellis dobossal zenéltem, viszont nem volt énekesünk. Ide szállt be végül Alan, és mivel a Freight szar név volt, a Judas Priestet viszont senki sem vitte tovább, átkereszteltük magunkat. Ez már 1970-ben történt, a következő időszak pedig rengeteg próbával telt. Működött a dolog, egyre jobbak és jobbak lettünk.
És olyan pillanat volt, amikor belédhasított, hogy igen, ebből az egészből tényleg lehet valami?
Igen, ilyen volt. Úgy gondolom, mindenki életében bekövetkeznek néha sorsdöntő pillanatok. Az enyémben a zenekarral összefüggésben akkor érkezett el ez, amikor eldöntöttük, hogy feladjuk a rendes melóinkat. Tudod, a csapat eleinte főleg helyi szinten dolgozott, és Közép-Angliában már elég jó nevünk lett. Aztán egy idő után befutottak az első ajánlatok, amikor mondjuk egy szerda esti koncertre hívtak bennünket kétszáz mérfölddel arrébb. Ezt értelemszerűen nem nagyon engedhettük meg magunknak a hétköznapi állásunk mellett, így el kellett dönteni, hogy akkor most maradunk helyi szinten működő hobbizenekar, vagy pedig felmondunk a melóhelyeinken, és komolyan csináljuk. K.K., Alan és én az utóbbi mellett döntöttünk, John pedig a normál munkáját választotta. Ez a megbeszélés jelentette az említett sorsdöntő pillanatot, mert ekkor köteleztük el magunkat végleg a Judas Priest mellett. Aztán persze a felállás később még változott, hiszen bekerült a képbe Rob és Glenn is.
Gondolom, abban egyetértesz, ha azt mondom: a hangzásotok igazából a Sad Wings Of Destiny lemezre kristályosodott ki.
Kétségtelen, hogy a Sad Wings hatalmas előrelépést jelentett. A Rocka Rolla anyagának javarésze még Glenn csatlakozása előtt született, és lehet, hogy nem is álltunk még akkor készen egy lemezre. Csak hát befutott David Howells és a Gull Records ajánlata, amire ostobaság lett volna nemet mondanunk... Mindenképp szükségünk volt második gitárosra ahhoz, amit elképzeltünk, de az első albumon még főleg az Alannel írt nóták kaptak helyet. Bár egyébként számos Sad Wings-dalnak is még Alannel készültek el az alapjai, például a Victim Of Changes első vázlatát is vele írtuk még Whiskey Woman címmel. De Glenn és Rob közreműködése végül teljesen átalakította az első változatot, és produkciós nézőpontból is hatalmas ugrást jelentett a Sad Wings. Pedig egyébként a stúdió holtidejében, éjszaka dolgoztunk, mivel akkor sokkal alacsonyabb volt az óradíjuk.
Mely lemezeket emelnéd ki még ennyire sarkalatos pontként a diszkográfiából?
Ez nehéz kérdés... Nem szokás annyit emlegetni, mint a Sad Wingset, de a Sin After Sin is fontos album volt. Simon Phillips személyében olyan dobossal dolgozhattunk, aki minden korábbi ütősünkön messze túltett, és ez hallatszott is a végeredményen. Az is egy igen friss megszólalású anyag volt. De összességében úgy gondolom, a British Steelre állt össze teljesen a kép. Aztán persze akadtak felemásabb fogadtatású munkáink is, így például a Point Of Entry, amelynek a maga idejében kimondottan rossz volt a sajtója, de amikor ma bekerülnek a turnéprogramba azok a nóták, kiválóan működnek. Ugyanez a Turbóra is áll, mert az szintén korszakhatárt jelentett: nagyjából ott értünk el annak az érának a végpontjára, amely a British Steellel indult, és a Defenders Of The Faith jelentette a kicsúcsosodását. Ott is lépnünk kellett egyet előre... Persze lehet, hogy kicsit túlzásba vittük a gitárszintetizátorokat, kétségtelenül vitatott lemeznek számított a Turbo, de sokaknak tetszett, és kereskedelmileg is nagyon sikeresnek bizonyult. De aztán utána jött a Ram It Down, ami ismét keményebbre, súlyosabbra sikeredett.
Melyik korszakotokra emlékszel vissza a legnehezebbként? Gondolom, arra, amikor Rob kilépett...
Magától értetődően. Utólag persze látszik: az a helyzet simán elkerülhető lett volna, ha kicsit kompromisszumkészebbek vagyunk. Mármint mindkét fél, Rob is, meg mi is! (nevet) De talán szükségünk volt rá, hogy átéljük ezt a helyzetet, és mindannyiunkban tudatosuljon, mennyire fontos is számunkra a Judas Priest. Mi sem éltünk könnyű időket a szakítás után, Rob sem, és be kellett látnunk: egészként a Judas Priest több pusztán a részletek összességénél. Így aztán Rob végül visszatért. Közben egyébként készítettünk két tök jó albumot Ripper Owensszel, amelyekre a mai napig büszke vagyok. Tim zseniális énekes. De még ő is belátta, hogy az a helyes, ha visszatér Rob.
Ken, majd Glenn kiesése is nagy érvágást jelentett azért...
Kétségtelen. Richie Faulkner csatlakozása viszont mindnyájunkat nagyon felpumpált. Olyan energiát hozott a bandába, hogy elsősorban neki köszönhetően nem álltunk le végül az Epitaph turné után, pedig azt eleinte tényleg amolyan zárásnak terveztük. Azóta viszont készült két újabb lemez, lefutottunk több nagyszabású turnét, és végig élveztük, hogy új életre kelt a csapat. Glenn helyzete persze tragikus. El sem tudom képzelni, milyen lehet számára, hogy játszani akarna, de a teste nem engedelmeskedik... Szörnyű, rettenetes ez az egész, de ő is elégedett azzal, ahogyan Andy Sneap játszik a bulikon. Andy kiváló teljesítményt nyújt a helyén.
Ő most már fix tagnak tekinthető?
Ideiglenesen igen! (nevet) Tudod, reménykedünk, hogy Glenn betegségére előbb-utóbb lesz valami gyógymód. A mai gyógyszerek már nagyon gyorsan fejlődnek, és ott van például Ozzy Osbourne is, aki hamarosan egy újfajta kezelésen esik majd át Svájcban Parkinsonra. Tartjuk velük a kapcsolatot, és reméljük, hogy talán Glenn is profitálhat majd mindabból, amit Ozzyn hajtanak végre az orvosai. De addig is itt van Andy, akinek óriási a színpadi jelenléte, és zeneileg is tökéletes teljesítményt nyújt.
Muszáj megkérdeznem: hallottad, hogy K.K., Ripper és Les Binks új bandát alapított K.K.'s Priest néven?
Igen. A legjobbakat kívánom Kennek, tényleg csakis a legjobbakat.
Elképzelhetetlennek tartod, hogy valaha is visszatérjen közétek?
Bonyolult a helyzet. És nem is igazán tartjuk a kapcsolatot. Persze soha ne mondd, hogy soha.
(a kiadó alkalmazottja jelzi a vonalban, hogy már csak egyetlen rövid kérdésre van idő) Ian, akkor egyetlen rövid kérdés: mindig is tudni szerettem volna, mi a franc történik azokkal a nyulakkal a Don't Go klipjében...
(nevet) Ez egy jó kérdés, mert én sem tudom! Tudod, akkoriban a klipkorszak hajnalát éltük még csak, és még a videós szakemberek sem mindig rendelkeztek kiérlelt elképzelésekkel a dolgokat illetően. Ez is azon döntések egyike volt, ami a maga idejében jó ötletnek tűnt! (nevet)
A Judas Priest július 13-án (remélhetőleg) a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik. Részletek itt.
